A hirtelen érkező
tavaszi eső ismerős illatokat csapott fel a levegőben. A vándor
tudta, már csak néhány méternyi út vezet szeretett kunyhójáig,
mégis, ez a táv, ebben az állapotban több száz kilométernek
tűnt. Egyszerűen nem hitte el, hogy élve eljutott idáig. Átázott
palástja kellemetlenül testére tapadt, botjával igyekezett
elkerülni az esetleges csúszásokat a síkos sziklák között.
Hosszú, éjfekete tincsei összetapadtak csuklyája alatt,
széthordott csizmájába is bejutott a víz, egy-egy elnézett
lépés, pocsolyába botlás okán.
Feltekintett az útra,
s már látta a fák között megbúvó házikót. Elmosolyodott, s
megemberelve magát gyorsított léptein.
Végül a saját maga
által letett járólapokra érkezett, szélükön letörölte sáros
bőrbakancsát. Sóhajtva támaszkodott a bejárati ajtóra, majd
palástja mögötti kis erszényében kereste a kulcscsomót, melynek
egy darabja éppen annak az ajtónak a zárjába való. Tapintással
választotta ki a helyes darabot, s remegő kézzel, többszöri
tévesztés, félrecsúszás és karistolás után végre behelyezte.
Ahogy félrefordította a furcsa alakú acéldarabot, a zár kattant,
s otthonába engedte a férfit. Az botladozva becsoszogott, s
csizmája lerúgása, tarisznyája és csurom vizes palástjának
félrehajítása után ágyába feküdt.
Négy helyett most 8
hónapot töltött távol, irgalmatlan viszontagságok közepette.
Úgy érezte, elárulta a menekülteket, a többi vándort, bárkit,
aki rá számítva felkereste a kunyhót és azt zárva, üresen,
hidegen találta.
Ezen gondolatok között
nyomta el a mély, hosszantartó álom.
Mikor felébredt másnap
reggel, úgy érezte, éveket végigaludt. Feje hasogatott, s mikor
megpróbált felülni, sebei is húzódtak, égően fájtak. Egyedül
az ablakokon besütő napsugár lehelt életet sötét lelkébe,
elgémberedett testébe. Felülve megcsapta a tettvágy. Rengeteg
dolga volt, mielőtt tovább pihenhet. Szekrényajtóját kinyitva
magának új ruhaneműt és csizmát választott, kiszáradt,
elrepedezett szappanját magához vette, s kilépett szobájából.
Belépett a fürdőbe, ruháit a zsámolyra téve a csap felé
fordult, majd azt megnyitva magára engedte a hordókból a jéghideg
vizet. Szisszenve tűrte a didergető tisztulást, szappanjával
rásegített a folyamatra, majd azt lemosva elzárta a csapot, s
törölközőbe csavarta magát. Abban kilépett, s felmérte a
szeretett otthon állapotát. Minden tökéletes és érintetlen
volt. Persze néhol pókháló és porcicák rontották a látványt,
de ez a kristály-elfet legkevésbé sem érdekelte. Még a múlt
emlékei szorították, marcangolták a gyomrát, de mellette egyre
nagyobb erővel tört fel a nyugalom, a hazatérés érzete. Ez pedig
békét hozott az elf lényében. Ablakot nyitott, hogy bejusson egy
kis friss levegő, majd a fürdőbe visszatérve felöltözött. Az
ajtót kitárva leakasztotta az eddigi üzenetet az arra tévedőknek,
melyben ez állt:
„Kedves utazó!
Örömmel tölt el,
hogy pihenésedhez az én menedékházamat választottad. Ám minden
esztendő szeptembere és decembere között magam is vándorútra
adom a fejem, anyagbeszerzés céljából.
Ha éhes vagy, végy
a hátsókertből csirkét. A szerszámtárolóm mellett fát találsz
tűz gyújtásához.
Ha szomjas vagy,
merj a hordókból esővizet, amennyit tudsz.
Ha álmos vagy,
találsz kuckót, dunyhát a szerszámtárolómban, ám vigyázz, meg
ne fagyj. Az nem olyan jó hely melegedésre, mint a házam.
A főnixek évének
kezdetekor már itt leszek.
Az Istenek vigyázzák
utadat!
Kaeli Amethyst”
A táblát utoljára
végigolvasva újabb fájdalom markolt a szívébe.
Azt hitte, az
évfordulóra már otthon lesz. A táblát eldobta valamerre,
majd észrevette a kis
ajándékdobozokat, melyeket az erre utazók hagytak itt neki.
Legyintett egyet, azokkal ráér később foglalkozni. A hátsókertbe
térve döbbenten vette észre a nagy csendet. Az ólba benézve
saját kecskéinek csak hűlt helyét találta. Tovább sietett a tyúkólhoz, majd csak toporgott előtte. Nem látta értelmét a
baromfiudvar kiskapujának kinyitására, torokba markoló csönd
ölelte csak körbe. Tarkójához emelte a tenyerét, s mélyet
sóhajtott. Nem akart vándorolni a legközelebbi piacig. 3 napi
járásra van ugyanis a legközelebbi kis falu.
Gondolkodás közepette
azonban halk nesz csapta meg füleit. Felkapva fejét egyetlen,
utolsó, csontsovány kiscsirkéjével nézett farkasszemet.
- Ó, te
szerencsétlen... - fakadt ki sajnálkozva. A csirke ijedten futott
vissza az ólba, Kaeli pedig sarkon fordult, hogy egy kis őrölt
kukoricát hozzon neki a szerszámtárolóból, majd friss vizet
öntsön a hosszú edénykébe. Bentről kannát, kukoricát hozott,
a szerszámosból létrát emelt a víztározóhoz. Felmászva
megmerítette a kannát, majd megtöltötte a tálkát, s a sárga
takarmányt is a jószág elé szórta. A kis, reszkető lény
eleinte a sarokban csipogott, majd lassan megindult a szórt darabkák
felé, s nemsokára csőrével boldogan kapkodta azokat. A férfi
sokáig nézte a kis állatkát, majd felegyenesedett, s körülnézett
az ólban. Se szétszakadt tollakat, se vérontásnak jelét nem
látta. Ez megnyugtatta, mert a sötétség ezek szerint nem terjedt
el idáig. Az utazók egyszerűen éhesek voltak.
Kaeli rájött, össze
kell szednie magát és hamarosan újra elindulni, - bár a gyomra
forgott a gondolattól – hogy új tanyasi csirkéket, kecskéket
szerezzen magának, s vetőmagot. Még nem érzett magában ehhez
kellő erőt. Eszébe jutottak a tölgyajtó előtt felhalmozott
ajándékcsomagok. Hátha hagyott neki valaki élelmet, amivel
ellehet az út alatt, ugyanis az égegyadta világon semmije nem volt
az őrölt takarmány kukoricán kívül. Odasietett az ajándékokhoz,
s sorjában bontogatni kezdte azokat, egy nagy faládával kezdve. A
tetején -mint általában az összes ajándéknak – pergamen
pihent, melyet megnyitva olvasni kezdett:
„Drága Kaeli...
Március idusán
járunk, s aggódó lélekkel teszem le ezt a csekélységekkel teli
dobozt, mégis reménykedve, hogy visszatérsz. Hallunk a vándoroktól
ezt-azt, s mit mondjak... Nem hoznak történeteikkel megnyugvást a
szívembe. Nagyon féltelek. Amint hazaértél, jelezd az ittléted.
Az egész tündérfalu aggódik érted. A rosszmájúak rebesgetni
kezdték, hogy tán elmúltál...
Kérlek, gyere haza,
és mutasd meg nekik, hogy ez nem igaz.
Szerető Annád, s
férje, Seamus
Utóirat: Várandós
lettem! Nagyon vártuk a gyermeket, s nem bírtam várni a személyes
találkozóig. Remélem láthatod a kicsit. A következő évforduló
környékén fog megszületni. Kérlek, majd csinálj neki
számmisztikát, roppant kíváncsiak vagyunk reá.”
- Istenem, kisbabát
vár! - csattant fel az elf boldogan, majd zsebébe rejtette a
pergament, s a doboz tetején lévő, még nedves kendőt leemelte az
ajándékokról.
Hat darab jókora
befőttesüveg pihent a ládában, s ahogy emelgette őket, még
nagyobb mosolyra fakadt. Két üveg sötét erdei méz volt benne,
mely nagyon jót tett a beteg vándoroknak. Másik kettő üveg volt telis-tele fűszeres olajban eltett erdei gombákkal. A Kristály-elf
szájában összefutott a nyál, ahogy végigmérte. Imádta az erdei
gombákat. Másik két üveg meg valami lekvár volt, ám hirtelen
nem tudta megállapítani, hogy milyen. A ládát megemelve
felugrott, s bevitte a konyha melletti hatalmas, ám jelenleg
teljesen üres kamrába.
Legalább most
megtöltötte valami. Legalább egy kicsi. Volt ott egy régebbi üveg
is, az elf odanyúlt érte, de látta, hogy a penész már vastagon
átszőtte a valahai befőttet, így kihajította azt az udvarra, az
üveget pedig egy teknőbe tette. Nézte a következő csomagot, s a
levelet vele:
„Uram,
A maga házának
menedéke, s a tyúk nélkül nem éltem volna túl ezt az ordas,
rideg utat. Az életemet mentette meg. Köszönöm.
Ajándékom igen
csekély, ám nem is találtam volna olyat, amivel az életem
köszönhetném meg Magának. Örök hálám, s az Istenek kegyelme
őrizze Magát!”
Feltűnt Kaelinek az a
tipikus cirádás, szép írás, amivel e levél íródott. Ez egy
nemesebb faj kézírása. A levelet a másik mellé gyűrve
kibontotta a csomagot. Minőségi, címeres eperbor volt benne, amit
azonnal megismert. Tudta, hogy ez a rejtélyes elf-királyságból
való, Alconiából. Tudott a létezéséről, s talált már
nyomokat arról, hogy merre lelhető. Egy vándort is ismert, ki onnan
szabadult. Nem irigyelte az illetőt. Bizonyára csapásként éri az
itteni világ, a burokból kiszabadulva.
Az utolsó dobozhoz
fordult, ami egyben a legérdekesebb is volt az összes közül. Az
ezüst dobozt gyönyörű cirádák, motívumok borították, s egy
karcolt felirat volt rajta:
„Csak tiszta
szívűek nyithatják ki!” Kaeli
hümmögött egyet, majd felemelte a dobozt, hogy levelet keressen,
ám nem talált. Nyelt egyet. Nem szerette az üzenet nélküli
ajándékot. Nem láthatta mögötte a vándort. Megfogta a bort és
az ezüst dobozt, s bevitte őket a kunyhóba. Magára zárta az
ajtót, majd kényelmes fotelében elhelyezkedve ölébe vette a
dobozt. Szerény volt, nem tudta pontosan, vajon kinyílik-e, főleg
ez után a vándorút után, hogy tiszta maradt-e a lelke... De
megpróbálta.
S a
doboz teteje könnyeden felsiklott, a fekete bársonybélés
védelmében Kaeli megpillanthatott egy hatalmas, halvány lila
alapon sárga pöttyös tojást...
