Laurel Yrthraeth - 2# Ayrin

Laurel igyekezett feltűnésmentesen végigmenni Alconia kacskaringós macskaköves utcáin, de mindeközben sietnie is kellett. Tudta, hogy hamar fel fogják fedezni eltűnését, és minden bizonnyal a keresésére indulnak majd és bele sem mert gondolni abba, hogy mi lesz, ha esetleg megtalálják. Az biztos, hogy az apja éktelen haragra gerjedne, és még a héten hozzáadná ahhoz a Ruvynhoz.

Ahogyan egyre közelebb és közelebb ért a hegyekhez, egyre ritkultak a házak, és helyüket rétek, és gyümölcsösök váltották fel. Meglepően sokan voltak a késői időpont ellenére az utcákon, mindenfelé hosszú ruhás elfek sürgölődtek, és a két nap múlva kezdődő téltemető ünnepségre készülődtek. A gyönyörű, fából és üvegből épített házakat mindenfelé égősorokkal aggatták tele, amelyekben aprócska szentjánosbogarak világítottak, az ablakokba díszeket tettek, a bejárathoz, és a fák tövéhez pedig lámpásokat helyeztek, amelyek világítottak az éjszakában. Laurel szívét szomorúság öntötte el, ahogyan ez a fenséges látvány a szeme elé tárult. Alconia csodálatos volt az ünnepségek idején, és szívből sajnálta, hogy az ez évit már nem láthatja. De muszáj volt sietnie, hiszen lehet, hogy két nap múlva már túl késő lesz, és egy idegen felesége lesz.

Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, amikor a város falához érkezett.

-         Merre ilyen korán? – Laurel szíve a torkába ugrott, amikor az egyik lándzsával felfegyverzett őr odalépett hozzá. Hirtelen roppant dühös lett magára, amiért nem gondolt erre. Hiszen ötszáz éve minden nap fegyveres őrök állnak Alconia kapuinál. Értelmetlen szokás volt ez, és az elfek mérhetetlen félelmét jelképezte.

-         A… Ayrin kunyhójához – dadogta a lány, és érezte, ahogyan a hangja elvékonyodik.

-         Fedd fel magad! – mondta a társa, és egy lépéssel közelebb lépett a lányhoz, lándzsáját enyhén felé döntve. Az elf-lány lehunyta a szemeit, és érezte, ahogyan egész testében megremeg. Hát ennyi is lett volna a nagy terv. Muszáj lelepleznie magát, különben gyanússá fog válni az őröknek, de akik így tudni fogják, hogy hova készül, és merre keressék. A lány nagyon sóhajtott, felemelte a kezét, és egy pillanatig habozott, mire leemelte volna a fekete kapucnit. Érezte, ahogyan kezei megremegnek, de gyorsan összeszedte magát, és próbált magabiztosnak tűnni.

Az őrök, amikor meglátták, hogy kivel van dolguk, azonnal mélyen fejet hajtottak.

-         Laurel hercegnő! Nem számítottunk rá, hogy önnel találkozunk itt ezen a késői órán! – válaszolták kórusban, hangjukból meglepődöttség érződött ki.

-         Sürgős beszélnivalóm van a mágussal, apám megbízásából – válaszolt egy árnyalatnyival határozottabb hangon. – Kérem, hogy bocsássanak utamra.

-         Természetesen, hercegnő! – az őrök félrehúzódtak, és ismét meghajoltak, ahogyan a lány elhaladt mellettük. 

Laurel szíve hevesen dobogott, ahogyan maga mögött hagyta a várost, és csak remélni merte, hogy az őrökben nem keltett gyanút a viselkedése. Az égre nézett, hogy tudjon valamelyest tájékozódni. Ahogyan meg tudta állapítani, úgy háromnegyed óra telhetett el alkonyat óta, mai azt jelenti, hogy negyed óra van még hátra vacsoráig, és addig, amíg az apja észre nem veszi, hogy eltűnt. Nem tehet mást, sietnie kell, ha nem akarja, hogy elkapják.

Az út felfelé vezetett egy füves domboldalon keresztül egyenesen fel a hegy oldalába. Az út mentét terebélyes fák, bokrok, és megannyi kora tavaszi virág szegélyezte, amelyek nappal bizonyára gyönyörűek lettek volna. Az út mellett aprócska patak csörgedezett, Laurel éles érzékeivel még egy-egy hal csobbanását is felfedezni vélte a víz zubogása közepett. Egy pillanatra megállt, és elővette a térképet, amelyet eddig gondosan összehajtogatva a zsebében őrzött. Gyorsan megtalálta az „Ayrin kunyhója” feliratú pöttyöt, és megnyugvással konstatálta, hogy jó irányba halad, és hamarosan odaér. Ismét felpillantott az égre. Az alkonyat utolsó sugarai még haloványan derengtek az égen, a telihold pedig éppen előbújni készült a hegyek mögül. Enyhe kora tavaszi idő volt, a szél lágyan fújdogált, a csillagok pedig szikrázva ragyogtak az égen. Pont ideális idő a szökéshez. Ha minden jól megy, holnap ilyenkorra már átjut a hegyeken.

Csak most eszmélt rá, hogy ilyen rövid idő alatt milyen messzire került az otthonától. Elrakta a térképet, és pillantása az immár alatta elterülő városra, és a völgy túloldalán a hegyoldalba épített díszes királyi palotára tévedt. Kétségkívül roppant hosszú utat tett meg már ilyen kis idő alatt is, és messzebb jár az otthonától, mint az elmúlt néhány évben valaha is. Hideg borzongás futott végig rajta, és önkéntelenül is szorosabbra húzta fekete köpenyét. Annyira hihetetlennek tűnt az egész. Még maga sem hitte el, hogy igazán lenne esélye megszökni.

Az út meredeken emelkedni kezdett felfelé, és Laurel nemsokára egy takaros, a fák között rejtőző tisztáshoz ért, amelyen egy ház állt. Éles tünde-szemei gyorsan hozzászoktak a sötéthez, és hamar megállapította, hogy nem is annyira ház, hanem inkább egy düledező viskó volt az, amelyben minden bizonnyal Ayrin lakott. Köztudott volt az elfek körében, hogy a vén mágus nemtörődöm, és híres a hanyagságáról, de a lány nem gondolta volna, hogy egy ilyen rozzant helyen él, mint amilyennek ez a kunyhó tűnt.

Laurel habozott egy pillanatig, és hirtelen meginogni érezte szilárd elhatározását, de aztán megmakacsolta magát. Összeszorította a fogát, egyenesen az ajtóhoz ment, és bekopogott rajta. Arra számított, hogy senki sem lesz itthon, mivel a kunyhó ablakai sötétnek tűntek. De legnagyobb meglepetésére az ajtó kisvártatva kitárult, és egy vén, ráncos alak fogadta őt.

-         Ó, Laurel hercegnő! Nem számítottam az érkezésedre! – hajolt meg szinte földig a vénember, hangja érdesen csengett az erdő csöndjében. Laurel alaposan végigmérte a vele szemben állót és megállapította, hogy egy cseppet sem hasonlít egy mágusra. Eddig csak egyetlen egyszer találkozott vele, még a nyári napforduló ünnepén, de egyáltalán nem ilyennek emlékezett rá.  Az öregember szakadt, koszos, néhol penészes nadrágot, és hozzá egy kifakult pulóvert viselt, és hátára valamiért hosszú sötétszürke palástot terített. Az elf-lányt orrfacsaró bűz csapta meg, ahogyan az közelebb lépett hozzá, és amiben az elfek által is kedvelt mézsör illatát vélte felfedezni. A mágus üdvözlésképpen rávigyorgott a lányra, amitől Laurel önkéntelenül is hátrált egy lépést, és megállapította, hogy Ayrinnek több füle van, mint foga.

-         Miben segíthetek? – vigyorgott továbbra is a vénember.

-         Sürgős segítségre van szükségem, és csak te tudsz nekem segíteni, Ayrin – vágott bele mindennemű udvariaskodás nélkül. Tudta, hogy nem sok ideje van, és sietnie kell.

-         Valóban? – lehelte a férfi, amitől mindent belengett az alkohol émelyítő bűze. Laurel igyekezett felülkerekedni undorán, és lecsillapítani szapora szívverését, majd folytatta.

-         Ne aggódj, segítségedet busásan meghálálom!

-         Ugyan, fenséges hercegnő, ebben nem kételkedem! – mondta Ayrin nyájasan, és két kezét Laurel felé nyújtotta. A lány iszonyú haragra gerjedt, amikor nyilvánvalóvá vált számára a mágus szándéka, de nem tehetett mást, kénytelen volt lenyelni a dühét. A szarvasbőr-táskájába nyúlt, és előhalászott egy marék alconi érmét, amelyet Ayrin koszos markába csúsztatott. A vénember ha lehet, még jobban elvigyorodott, amikor meglátta a pénzt, és egy széles mozdulattal beinvitálta Laurelt a kunyhóba. A lány azonban nem mozdult.

-         Az ügy nagyon sürgős, Ayrin, most nincs erre időm!

-         Ahogy a kisasszony gondolja! – nevetett gurgulázó hangon a mágus, és még mindig a tenyerében heverő pénzkupacot bámulta. Bizonyára arra a temérdek mézsörre gondol, amelyet ebből fog venni, futott át Laurel agyán a gondolat, de gyorsan összekapta magát, és folytatta.

-         Mutasd meg nekem az Alconiából kivezető utat, Ayrin! Tudom, hogy tudod, merre van, hiszen te varázsoltad el ezt a királyságot! – mondta határozottan, bár érezte, hogy hangja elvékonyodik.

-         Ó! – a mágus egyszerre vágott meglepett, és bárgyún mosolygó arcot. Ráncai összefutottak az arcán, és busa szemöldöke egészen a homloka közepéig szaladt fel. – És mi oka lenne rá Alconia hercegnőjének, hogy ily sietősen hagyja el az országot, aminek egy napon az uralkodója lesz?

-         Az nem rád tartozik – vágott vissza a lány, de érezte, ahogyan pillanatról pillanatra foszlik semmivé a magabiztossága. Nagyon sóhajtott, és az ajkába harapott. Nem tudta, mennyi árulhat el a mágusnak, de úgy érezte, valamivel meg kell indokolnia a tettét. – Az apám férjhez akar adni egy idegenhez, és olyan dolgokra akar kényszeríteni, amit nem akarok. Nem tudok itt tovább élni, úgy érzem, mintha ketrecbe lennék zárva – mondta végül csendesen.

-         Pedig igazán nem panaszkodhat, fenség! – villantotta ki maradék fogait Ayrin, olyan szélesen mosolygott. – Hiszen mindene megvan, amit csak kívánhat, és a külvilág pedig ki tudja, milyen veszedelmes!

-         Nem érdekel! – csattant fel az elf-lány, és érezte, hogy a türelme a végét járja. Nem érdekelték az öregember okításai a külvilágról, csak minél hamarabb el akart menni innen. Ha tehette volna, már rég elrohant volna végig az ösvényen, ki a szabadságba. De úgy tűnt, Ayrin nem volt valami közlékeny vele szemben.

-         Csak mondd meg, merre találom a kivezető ösvényt! – sziszegte dühösen.

-         És mit mondjak majd, ha a fenséges Daerion király erre jár, és a lányát keresi?

-         Az a te dolgod! Annyi pénzt adtam neked, ennyiért igazán kitalálhatsz valamit!

-         De nem eleget! – mondta a mágus már szinte vicsorogva, és markát újra Laurel felé nyújtotta. Hogy merészeli! – csattant fel magában a lány, de inkább lenyelte a haragját, remegő kézzel újra a táskájába nyúlt, és újabb aranyérméket nyújtott oda a férfinak. Attól tartott, ha vitatkozni kezd vele, Ayrin még meggondolja magát, és nem segít neki. Érezte, ahogyan a kétségbeesés erőt vesz rajta, és könnyes szemmel figyelte, ahogyan a mágus a derekán lógó erszénye csúsztatja a pénzt, majd besiet a házba, és egy térképpel a kezében bukkan fel. Megalázónak érezte a helyzetet, önmagát pedig szerencsétlennek, és meghunyászkodónak, de nem volt jobb ötlete. A szabadságért áldozatokat kell hozni, mondta még egyszer régen az édesapja. Hát ez pontosan olyan helyzet volt. Neki is fel kellett áldoznia valamit azért, hogy kijusson innen.

-         Tudod, fenség, nem te vagy az egyetlen hosszú életem során, aki ezzel a kéréssel fordult felém – váltott Ayrin komolyabb hangnemre, és a lány orra alá dugta a térképet, aki még a sötétség ellenére is pontosan látta, hogy mi áll rajta. A foszladozó papíron Alconiát, és a környező hegyeket, és völgyeket lehetett látni, és majdnem olyan volt, mint az ő térképe. De ezen mégis több minden volt. Titkos ösvényeket, alagutakat, és átjárókat vélt rajta felfedezni, amiknek a létét még csak nem is sejtette, és az egyik…

Laurel a szája elé kapta a kezét, hogy ne sikoltson meglepetésében.

Kivezetett Alconiából.

Szemével végigkövette az ösvényt, ami legnagyobb megdöbbenésére Ayrin házától nem messze kezdődött, és végigvezetett három dombon, és két völgyön, mielőtt véget ért volna.

-         Ez lenne az? – érintette meg remegő ujjakkal a keskeny vonalat.

-         Úgy bizony – válaszolta érdes hangon az öregember, és ő is a térkép fölé hajolt, amelyet pontosan ugyanolyan jól látott éles érzékeivel, mint Laurel. – Két nap, mire végigérsz rajta, ha pontosan követed.

-         És mi vár rám a végén?

-         Ó, azt senki sem tudja, Laurel Yrthraeth! Úgy hívják – a külvilág! Amelyet egyikünk sem ismer pontosan. Ezer veszély várhat odakint; haramiák, tolvajok, és a gonosz világ, amely mind csak Alconia kincseire áhítozik.

-         Nem érdekel! – vágta rá Laurel újra, és makacsul kizárta a tudatából Ayrin szavait. Nem érdekelték a veszélyek; ő csak ki akart jutni innen. Kikapta a térképet a mágus kezéből, és eltette a táskájába, mire az bárgyún elvigyorodott.

-         Hát jó, ha így gondolod, fenség! De ne feledd, én figyelmeztettelek! Mint ahogyan az előtted itt járókat is!

-         Hogy érted, hogy az előttem itt járókat? – kérdezte Laurel remegő hangon, és érezte, ahogyan izmai futásra készen megfeszülnek. Kész volt, hogy akármelyik pillanatban sarkon forduljon, és elrohanjon, be a fák közé. Csak most jutott el a tudatához a férfi iménti mondata, miszerint nem ő volt az egyetlen, aki a kiutat kereste.

-         Hiszen mondtam neked, nem te vagy az első, aki ilyet kér tőlem. Már sokan jártak itt, ötven-száz évente mindig akad valaki, aki megunta Alconiát, és el akart menni innen. Bár te igen kivételes eset vagy, hiszen hercegnő eddig egy se akadt köztük! És képzeld, igen rövid idő telt el azóta, hogy utoljára ezzel a kéréssel nálam jártak. Csak húsz év!

-         Húsz év? – Laurel szíve a torkában dobogott, érezte, ahogyan lábai megremegnek. Érezte, hogy ismét elbizonytalanodik. – Húsz éve is itt járt valaki?

-         Úgy ám!

-         Ki volt az? – kérdezte a lány éles hangon, de ebben a pillanatban összerezzent, mert valahol odalent a völgyben megszólaltak a vészharangok. Kongásuk messzire elhallatszott, felverve az egész királyságot és mindenkinek eljuttatva a hírt, hogy valami baj történt.

Laurel nem habozott. Kétsége sem volt afelől, hogy az apja észrevette, hogy eltűnt, és most mindenki őt fogja keresni. Nem várta meg a választ, hanem kikapta a táskájából a térképet, és hátra se nézve futásnak eredt.

-         Ne feledd, Laurel Yrthraeth, mindig csak dél felé menj! Akkor megtalálod a kiutat! – kiáltotta utána Ayrin, de a lány már alig hallotta meg szavait. Öles tündeléptekkel futott, ahogyan csak bírt, és minden erejével, és érzékszervével csak a menekülésre összpontosított. Csak el innen, zakatolt az agyában, csak messzire el. Nem találhatják meg, most nem, amikor már a kezében van a menekülés kulcsa! Bevetette magát a fák közé a biztonságot nyújtó erdőbe, és csak rohant, ahogy bírta dél felé, át a hegyeken, ki a szabadságba.

-         És vésd jól az eszedbe, az út csak egyirányú! – kiáltotta Ayrin, de az elf-lány ezt már nem hallhatta.