Laurel Yrthraeth - 3# A rémálom

Laurelnek fogalma sem volt róla, hogy mióta rohanhatott keresztül a sötét rengetegen, teljesen elvesztette az időérzékét, fejében lázasan kergették egymást a gondolatok. Minden lépés, minden fa, bokor, és ösvény ugyanolyannak tűnt, mintha soha sem akarna véget érni az erdő és nem lenne kiút belőle.

Már keresztüljutott egy dombon, és völgyön, mikor érezte, hogy fáradni kezd. Lassított léptein, majd végül megállt, és lihegve az egyik fa törzsének támaszkodott, hogy kifújja kicsit magát. Reszketeg kézzel elővette a térképet, és karcsú ujjával végigkövette az útvonalat, amelyen eddig végighaladt. Döbbenten, és ijedten állapította meg, hogy sejtése sem volt, hogy merre járhat. Már régen elhagyta az összes ösvényt, amelyet azok az alconi elfek tapostak ki, akik az erdőket járták gyógynövények után kutatva, az erdő pedig semmi tájékozódási ponttal nem szolgálhatott a számára. Leült a fa tövébe, és érezte, ahogyan nedvesség kúszik a szemébe.

De hát ő akarta, nem? Ő szerette volna elérni az oly áhított szabadságot, és nem azért kockáztatta eddig az apja haragját, és a rá váró büntetést, hogy most csak úgy feladja. Már nem kell sok, nem kellhet sok, és kiér az erdőből, és megpillanthatja a külvilágot.

Laurel mélyet szippantott a hűs éjszakából, lehunyta szemeit, és belemerült az erdő hangjaiba. Élvezte, ahogyan a telihold fénysugarai lágyan simogatják az arcát, és érezte, ahogyan eltompult érzékei újra kiélesednek, és megelevenedik körülötte a világ. Mellette a fűben tücskök ciripeltek, és éjszakai lepkék repkedtek körbe-körbe, állatok surrantak át a bokrok között, valahol a lombok között pedig egy bagoly huhogott. Azonban ahogyan jobban fülelt, észrevette, hogy idegen hangok vegyülnek az idillbe. Valahol a távolban vészharangok kongtak, és hirtelen látta maga előtt a palotaőrséget, és az elfkatonákat, mind, ahogyan őt keresik…

A lány úgy pattant fel, mintha tűzzel perzselték volna meg. Nincs ideje, még nem pihenhet, hiszen az apja minden bizonyára nagy erőkkel keresi őt, és ha megtalálja, vége a szabad életről szóló álmainak. Egy mozdulattal a táskájába gyűrte a megfakult térképet, és futásnak eredt, keresztül a fák végeláthatatlan rengetegén.

Csak valamikor hajnalban tért véglegesen nyugovóra, amikor a lábai már annyira elfáradtak a hosszú meneteléstől, hogy már járni is alig tudott. Felfoghatatlanul hosszú utat tett meg alig néhány óra alatt, és úgy sejtette, holnap és az elkövetkezendő napokban is ennyi vár rá. Utolsó erejével egy közeli tisztásra vonszolta magát, lerogyott a közepén álló magányos tölgyfa tövébe, és szinte azonnal elnyomta az álom.

Azonban mégis hiába volt kimerült, a különös álmok megtalálták. Álmában egy domb tetején állt, ahonnan messze be lehetett látni a vidéket. Ameddig a szeme ellátott, mindenütt sűrű, sötét erdők magasodtak, valahol a távolban pedig kopár hegyek emelkedtek fenyegetően a táj fölé az alkonyi félhomályban. Laurel elmerengett a fenséges, ám mégis rémisztő látványon, annyira, hogy csak nagy sokára vette észre, hogy nincsen egyedül. Lassan oldalra fordította fejét, és halkan felsikkantott ijedtségében, amikor megpillantotta a tőle pár lépésre álló alakot. Ahogyan tekintetük összefonódott, az közelebb lépett hozzá, és Laurel megállapította magában, hogy egy elffel van dolga. A nő gyönyörű földig érő, égszínkék ruhába öltözött, derekát, karjait, és nyakát ezüst, és arany ékszerek ékesítették, hosszú világosbarna haját hátul egy aranycsattal fogta össze, fején pedig virágkoszorút viselt. Vonásai fiatalok, de mégis érettek voltak, a lány nem tudta megbecsülni a korát, ahogyan a legtöbb elfnek sem. Már-már szólásra nyitotta volna a száját, hogy üdvözölje, de a nő tekintete váratlanul megkeményedett, karjával oldalra mutatott, le a völgybe. Laurel óvatosan pár lépést előrébb lépett, hogy lássa, mit akar tőle az idegen, és meglepetésében felkiáltott, ahogyan a szeme elé tárult a látvány.

Lent a völgy lángokban állt, elemésztve mindent, ami az útjába került, sűrű fekete füstje messzire szállt, és beterítette a környéket. A lány a tűzben épületek csupasz, kiégett falait, üresen álló őrtornyokat, elhagyott házakat, és utakat vett ki. Miután alaposabban körbejáratta a szemét a siralmas tájon, észrevette, hogy a domb tövében a lángoktól körülölelve fekszik valaki. Üvölteni szeretett volna, kiáltani, hogy menjen onnan, de nem jött ki hang a torkán. Ebben a pillanatban észrevett tőle nem messze még valakit, majd még egy, és még egy, és még újabb testeket. Hiába akarta figyelmeztetni mindannyiukat, hogy keljenek fel, és meneküljenek, mert veszélyben az életük, hirtelen ráeszmélt, hogy minden próbálkozása hiábavaló lett volna. A földön fekvő alakok mind halottak voltak.

Laurel érezte, hogy megszédül, hátratántorodott, és kis híján elesett. Könnyek gyűltek a szemébe, végigfolytak az arcán, nedves csíkot hagyva maguk után, egész testében remegett. Követelve nézett az elf-nőre, aki azonban szenvtelen, és némileg ellenséges tekintettel viszonozta a pillantását.

-         Miért mutatta ezt meg nekem? – kiabálta a lány erőlködve, ahogyan csak tőle tellett, dacolva a lelkét mardosó őrületes fájdalommal. A nő nem válaszolt azonnal, mintha habozna, ám mikor mégis megszólalt, hangjából sütött a gúny, és a megvetés.

-         Nézd csak meg, hogy mit tettél, Laurel Yrthraeth! Nézd csak meg jól! Ez mind a te műved!

-         Nem! – üvöltötte a lány, könnyeivel küszködve – Én nem tettem semmit!

-         De igen! Nézd meg közelebbről!

Még egyszer körbejáratta a szemét a völgyön, ahogyan a nő mondta, és fájdalmas kiáltás szakadt fel a tüdejéből, majd a földre rogyott, ahogyan belé hasított a felismerés.

A földön fekvő alakok mind alconi elfek voltak, és Alconia katonai egyenruháját, az arany sassal díszített páncélt, és sisakot viselték.

Az odalent égő város maga Alconia volt.

-         Neeeeem!

Laurel a saját üvöltésére ébredt, majd hasra fordult, és arcát a puha fűbe temette. A rémálom emléke elevenen ott élt benne, és ha behunyta a szemeit, maga előtt látta az égő királyságot, a holtakat, és a szörnyű pusztulást. Érezte, ahogyan egész testében remeg, és a kétségbeesés erőt vesz rajta, kiszorítva minden józan gondolatot az elméjéből. Nem, ez nem lehetett pusztán csak egy rossz álom, hiszen máskor is megtörtént már vele, hogy amit álmodott valósággá vált, sőt, Alconia gyógyító elfjei egyenesen jövőbe látónak, különleges adottságokkal rendelkező gyermeknek tartották. Vissza kell mennie Alconiába, és figyelmeztetnie apját, hogy valami szörnyűség készülődik a királyságban!

A lány ösztönösen cselekedett, felpattant a földről, és rohanni kezdett visszafelé az ösvényen. Csak remélni merte, hogy jó irányba halad, hiszen a táj egyetlen szeglete sem volt számára ismerős, az éjszakai sötétségben nem volt alkalma egyetlen részletét sem megfigyelni. Futott, ahogyan csak bírta a lába, körülötte az erdő zöld és barna foltok egyvelegévé mosódott össze. Néha úgy tűnt, megszakad az ösvény, ami haladt, ilyenkor puszta kezével tört utat az bozóton keresztül, szőke hajába, és ruhájába, ágak akadtak, de mit sem törődött velük. Csak az volt a fontos, hogy mi hamarabb Alconiába érjen.

Hogyan is lehetett olyan ostoba tegnap, hogy az az ötlet jusson az eszébe, hogy megszökjön a szeretett otthonából és elinduljon egyes egymaga a külvilágba? Hiszen Alconia jelenti számára a biztonságot nyújtó világot, aminek egy nap ő lesz az uralkodója, és ahol kötelességei vannak! Az apja szereti őt, és a lehető legjobbat akarja neki, és a királyságnak, és hogyan is gondolhatta, hogy csak így kibújik a feladatai elől? Laurel szemét elöntötték a könnyek, ahogyan mindezt végiggondolta. Olyan ostoba volt tegnap! Megijedt a rá váró kötelességektől, és hirtelen felindulásból cselekedett, végig sem gondolta, hogy tettei milyen következményekkel járnak.

De még van remény! Vissza kell térnie Alconiába, és rendbe kell hoznia mindent.

A visszafelé tartó utat sikerült a tegnapi töredéke alatt megtegye, már dél felé járhatott az idő, amikor a térkép szerint már közel járt. Alaposan elfáradt, de hajtotta valami erő belülről, hogy ne álljon meg pihenni, mert minél előbb haza kell érnie. Számos dombon, és völgyön gyalogolt keresztül, majd keresztezett egy szélesebb folyót, amelytől a térkép alapján már nincsen messze Ayrin kunyhója, és ezzel együtt a királyság kapuja is. Már csak egy dombon kell felkapaszkodnia, és végre ismét hazatérhet.

Már igencsak ereje végén járt, ahogyan felkaptatott a dombon, utat törve a sűrű ágak erdejében. Az út egyre meredekebbé, és meredekebbé vált, Laurelnek pedig egyre furcsább érzése támadt. Nem emlékezett, hogy tegnap ilyen helyen járt volna, és maga az egész táj is furcsán idegennek tűnt számára. Az utolsó lépéseket már szinte futva tette meg, a szíve a torkában dobogott az ijedtségtől, hogy talán mégis rossz irányba halad. A dombtetőre érkezve kirohant egy széles tisztásra, a gyanúja beigazolódott, és teljes lényét elöntötte a rémület, ahogyan letekintett a völgybe.

Odalent a mélyben csak újabb és újabb végeláthatatlan erdők terültek el, néhány tisztással, és gyorsan folyó tiszta vizű patakkal tarkítva.

Alconiának nyoma sem volt sehol a láthatáron.

Laurel térdre rogyott, és zokogni kezdett. Idegesen forgatta remegő ujjai között az elnyűtt térképet, hátra rossz felé haladt, és eltévedt valamerre, de minden hiába volt. A térkép szerint végig jó irányba ment, és a királyságnak egyenesen itt kellett volna lennie előtte. Könnyei sós cseppeket hagytak maguk után a finom papíron, elmaszatolva a fekete tintát, de ebben a pillanatban mintha egy ékes, tünde-kézírással írt felirat bontakozott volna ki a pacákból. Laurel reszkető hangon, félhangosan olvasni kezdte az elf-nyelven írt szöveget, szavai visszhangot vertek a kihalt erdőben.

Megtört vándor, ki hazádat elhagytad,

És a külvilág ösvényére léptél,

A Királyság immár örökké rejtve marad előtted,

És titkait nem fürkészheted soha többé.