Rosalie még akkor is riadtan kapkodta a levegőt mikor magára zárta kis
házuk ajtaját. Riadt tekintetét ide-oda jártatta az aprócska helyiségben, ami
egyszerre volt konyha, előtér és hálószoba. Minden sarokban, szék alatt
ellenségeket vélt látni, egykori otthona idegennek és rémisztőnek hatott. A
lány józan gondolatai elvesztek a téren látottak által kiváltott sokk sűrű
ködében.
Az asztalon egy egyszerű fatálban víz állt. Minden reggel az ő
feladata volt megtölteni a város határában csordogáló patakból. A falubéliek
mindig édesanyjához fordultak kisebb, nagyobb sérüléseik kezeltetésre, ezért
volt szükség a tiszta vízre, és Rosalie a halála után sem volt képes
elhanyagolni ezt a feladatát, bár az emberek hozzá sosem jöttek segítségért.
A lány a tál fölé hajolt. A feszes víztükörből saját arca nézett
vissza rá, mégse ismerte meg önmagát. Arca a szürke színeiben játszott,
szeplői is egészen eltűntek. Haja gubancosan meredezett az ég felé, szeme
zöldje szinte nem is látszott, pupillái csészényi méretűre nőttek. A torz kép
semmivé foszlott, ahogy apró fodrok jelentek meg a felszínen, mikor két kezét
megmerítette a tálban. A víz vigasztalóan fogadta magába, és simította végig a
vékony ujjakat, szinte feledtetve az elmúlt napok, percek eseményeit. Arcát is
alaposan megmosta, nem törődve a borzongással, ami a hideg hatására
végigcikázott a gerincén. Ahogy a hűs cseppek végigfolytak az arcán úgy
tisztult ki a feje, és lett úrrá ismét eddigi kavargó gondolatain.
A tálban a víztükör újból mozdulatlanul simult. Rosalie fölé hajolt és
most már egy jól ismert arc pillantott rá, a zöld szemekben pedig a végső
elhatározás szilárd tudata lángolt. Nem tudta mennyi ideje van pontosan,
valószínűleg jó néhány embernek feltűnt a téren, a furcsa viselkedése. Nem
várhatta meg, míg rátörik az ajtót.
Egy régi faládából elővette kevéske holmiját, néhány szoknya és nadrág,
valamint pár darab, anyja állttal átszabott blúz és mellény, amik nem
akadályozták a szárnyait. Még mindig az a fekete abroncsszoknyát és szűk kabátkát
viselte, amit külön a temetésre vásárolt. Gyorsan levetette magáról őket, a
szoknyát nadrágra cserélte, felülre pedig egy kényelmes inget és egy kapucnis
köpenyt vett. Az előpakolt ruhákat néhány fontosabb dolog mellé, úgy, mint élelem,
térkép, és egy kés, egy viseltes táskába süllyesztette. A bejárati ajtóval
szemben, a falon öreg világtérkép lógott, amit sok évvel ezelőtt egy utazótól
kaptak, akinek szállást adtak néhány napra. Rosalie leemelte a falról a
térképet, ami mögött egy kis lyuk búj meg a kíváncsi tekintetek elől. A
rejtekhelyen pénzes erszény lapult, benne az összes megtakarított pénzükkel. A
lány az zsákocskát a táska mélyére rejtette.
Már csak egy utolsó dolgot akart elvinni. Édesanyja ágya mellett, egy
kis asztalkán apró faragott láda állt. Rosalie odalépett hozzá és felnyitotta.
A belsejét vörös selyemmel bélelte ki valaki évszázadokkal ezelőtt, rendkívüli
odafigyeléssel. A lánynak ez viszont fel sem tűnt. Minden figyelmét a selyem
mélyén fekvő apró medálnak szentelte. Egy ezüst tölgylevél és egy pici makk függött
hajszálvékony ezüstláncon. A makk különleges a tengerentúlról származó,
átlátszó kristályból volt megalkotva, melyre, ha rásütött a napfény ezerfelé
ontotta a szivárvány színeit. Rosalie a lehető legóvatosabban emelte ki a
dobozból a felbecsülhetetlen értékű ékszert, és a nyakába akasztotta. A lány
számára nem csak aranyban volt felbecsülhetetlen értékű. Édesanyja ezt a
nyakéket a lány apjától kapta. Azon a napon, amikor a Rosalie meglátta a
napvilágot. Rosalie születésnapja édesanyja életében a legboldogabb és a legszomorúbb
nap volt egyszerre. Életet adott a lányának, de a férfi, akit szeretett örökre
kilépett az életéből. A kislány Rosalie gyakran látta anyját a medáljával
babrálni, miközben mélabúsan bámult kifelé az ablakon, valami olyan dologra
gondolva, amit a lányka akkor még nem érthetett.
Az történet egészen elfeledtette Rosalieval a valóságot, és a rá
leselkedő veszélyeket. Megrázta magát, hogy újra jó irányba terelje
gondolatait, és a sebtében összepakolt csomagjával a vállán az ajtó felé
indult. Azonban ebben a percben valaki hangosan bekopogtatott. A lánynak
moccanásnyi ideje sem volt, ugyanis a hívatlan vendég nem várta meg, hogy
beeresszék. Pan Prod hatalmas alakjának sziluettje rajzolódott ki az ajtón át beáramló
fényben. Ő volt a falu börtönőre. A falu ugyan kicsi volt, de az arra tévedő
gyanús utazókat és kereskedőket előszeretettel börtönözték be, így az a kevéske
cella, amit fenntartottak szinte mindig zsúfolásig volt.
Pan vizenyős kis szemei alaposan végigmérték Rosaliet, akinek
megfagyott a vér az ereiben, az ereje teljében lévő, éles arcvonású, sasorrú,
szakállas férfi láttán.
- Nocsak, nocsak Miss Oak! Csak nem készül valahová? Tudja nem akarom
én zavarni kegyedet, csupán néhányunkat a faluban rendkívül megijesztett a
téren tanúsított viselkedése… - rendkívül udvariasan beszélt. Mély, zengő
hangjából azonban könnyű volt kihallani a fenyegető élt- Csupán azt szeretnénk
megtudni, mi riasztotta meg ennyire a kiskegyedet egy olyan mocskos, istentelen
lény megbüntetésében, mint az a tündérfattya odakint. Hiszen csak azt kapta,
amit megérdemelt. Nincs joga bemocskolni a mi tiszta emberi falunkat. Nem
gondolja Miss Oak?
Rosalie először meg sem tudott szólalni félelmében. A másodpercek
üresen lógtak köztük a levegőben, és a férfi alakja mind fenyegetőbben
tornyosult fölé. A válaszadáson kívül nem volt más lehetősége, így minden
erejét arra koncentrálva, hogy ne remegjen a hangja megpróbált összeszedni
néhány szót.
- De… De igen. Önnek teljes mértékben igaza van, Prod Úr. A… A
legnagyobb mértékben egyetértek önnel… Most viszont ha megbocsájt, sürgős
elintéznivalóm lenne.
- Ó, hogyne Miss Oak!- Az óriás épp csak annyira húzódott félre, hogy
egy aprócska nyílás keletkezzen közte és az ajtó között. Rosalie csapdába
került. Szárnyai ugyan láthatatlanok voltak, de nem szűntek meg fizikailag
létezni. Ha megpróbál kimenni, Pan biztosan megérzi őket. Ha viszont nem mozdul
azzal is csak tovább növeli a gyanút. Hátrapillantott a kis szobára, amit 17
évig tartott otthonának. Szívébe erős fájdalom markolt, de már nem volt
visszaút számára.
Megpróbált kijutni Pan mellet a szabadba. Ahogyan számított rá
szárnyaki végigsúrolták a férfi oldalát. A börtönőr félig meglepetten, félig
úgy, mint aki eddig is számított rá felkiáltott.
- Kisasszony meg kell kérnem, hogy az imént történt eseményre
haladéktalanul szolgáltasson magyarázatot!- ekkor már mindketten a ház előtt
álltak, és a férfi az övén függő fegyverért nyúlt.
- Természetesen Prod Úr!- azzal a lány megszüntette a szárnyait
elrejtő bűbájt és a levegőbe lökte magát. A hófehér szárnyak árnyékba borították
az apró előkertet, ami a házhoz tartozott. Pan Prod arcán a teljes elképedéssel
tapogatózott a fegyveréért. Rosalie akkor vette észre, hogy még jó néhány
megtermett férfi várakozott a ház előtt, és most az ő arcukon is a teljes
csodálat ült. A börtönőr ekkor azonban rátalált önmagára és a fegyverére is és
elordította magát:
- Lőjék le! Lőjék le maguk szerencsétlenek!- Rosalie még magasabbra
repült, már majdnem a felhők között járt, mikor az első fegyver eldördült. Nem
félt, hogy eltalálják, pontosan tudta, hogy a falu összes férfija között egy
sincs, aki fél méternél távolabbról sikeresen adna le lövést mozgó célpontra.
Azonban, miközben egyre távolodott szülőfalujától a felismerés, hogy soha nem
térhet vissza, valamint annak a tudata, hogy az imént olyan emberek emeltek rá
fegyvert, akik eddig a szomszédjai, kedves ismerősei, édesanyja barátai voltak
olyan hideg bánattal szorította össze a szívét, amit eddigi életében még soha nem
tapasztalt. Rá kellett ébrednie, hogy a világ, amiben eddig hitt, a sok kedves
és megértő emberrel, a jósággal és a napfénnyel csupán a képzelete és édesanyja
szülte, hogy őt megvédelmezze a rossztól.
- Soha vissza… - ezzel a
gondolattal fordított hátat annak, amit eddig a világról gondolt, amiben hitt,
és az egész eddigi életének. Megszorította a nyakában függő medált és elindult
követve a Napot nyugatnak.
