Thora Mondyle - 1#

– Thora? Thora Mondyle? – kérdezte egy döbbent hang a sötétből.

– Nem. Próbáld újra! – indult meg a fiatal, alig húsz éves lány a faágak recsegésének irányába, kezében egy baltával, ami eddig egy farönkben pihent. Hangja szilárd volt, vékony, hófehér keze, lába azonban heves reszketésbe kezdett, úgyhogy Thora felettébb hálás volt az éjféli feketeségnek és a kettőjük közt álló fáknak, hisz így ellenfele nem láthatta.

– Ne lőj! Vagy bármit is tartasz most a kezedben.

Ismerős volt a vékony, női hang, de Thora még mindig nem nyughatott. Lehet, hogy csapda. Bármi lehet. Lassan közelebb lépdelt a neszek felé. Fekete haja arcába hullott, így eltakarta világosszürke szemét.

– Nedyn vagyok – suttogta a lány, mikor végre kivergődött a fák közül.

Nagyon magas volt és karcsú, kerek, fehér bőrű arcát egyenes, gyönyörű szőke haj keretezte. Kék szeme boldogan csillogott a sötét éjben, ahogy Thorát kémlelte.

– Ned! – Thora mélyet sóhajtva leengedte fegyverét, és nevetve megölelte a lányt. – Semmit sem változtál! Történt veled valami mostanság?

– Semmi, mióta… tudod… száműztek téged. Még mindig mindenki rólad beszél.

Thora apja és anyja is angyal volt, így őbenne is fenséges angyalvér csörgedezett. Épp ezért mióta csak az eszét tudja, isteni maszlaggal tömték a fejét. Ő viszont úgy döntött, nem érdekli. Nem figyelt, lázadozott, kézzel-lábbal püfölte a korlátokat és szabályokat – míg végül pont egy tizenöt éves angyal méretű lyuk keletkezett rajtuk, és kiengedték Thorát. Anyját, apját, hazáját maga mögött hagyva rohant el onnan, ahova soha nem próbált és egész biztosan nem is tudott volna beilleszkedni, és mindeközben nőtt a szívében a bűntudat mindezért. Ishla városában menedékre talált: egy kis, a település szélén álló, fából összeeszkábált kunyhóban éldegélt pár napig, míg végül az anyja nyomára nem bukkant.

Nem szidta le, nem okította, nem hozta fel mindazokat az unalmas tanításokat, amiket a lány mindaddig nap, mint nap hallott; ehelyett Genewieve magához ölelte gyermekét, megcirógatta a haját, majd tudtára adta, hogy ha most nem viszi vissza őt a szigetre, mindkettőjüket száműzetik. Thorában addigra akkora méreteket öltött a bűntudat, hogy nem tudott erre nemet mondani, bármennyire is szeretett volna, ráadásul nem volt otthon az önellátás témájában. Mit is válaszolhatott volna hát?

Visszatérve Syla városába, Thora afféle „próbaidőn” volt. Egy hónapig be kellett tartania minden szabályt, nem szabadott lázadoznia, feleselnie – jól kellett viselkednie, különben, ahogy apja volt szíves kifejezni magát, „az angyalok családja kitagadja az ő kis tündérkéjét, mert ellenszegült az Istenek akaratának”.

Thora nekifutott, tényleg és nagyon, egy hét és két nap után megpróbálta elvégezni az erkölcs próbáját is, ám megbukott. Ez a bűn egyébként is száműzetésért kiáltott, de a lány megelőzte a törvényt, és még aznap este megszökött. Így történt, hogy, elsőként a bukott angyalok történelmében, Thorát kétszeres váddal üldözték el.

A fiatal lány ezúttal Zirha dimbes-dombos városa felé vette az irányt. Egyedül, egy pici, sötét kunyhóban ülte meg tizenhatodik születésnapját, pislákoló tűz mellett vacogva, apró, piros és sárga bogyókkal a tányérjául szolgáló falevélen. Új házának ablaka be volt törve, és bár Thora kívülről és belülről is indákkal rákötött egy-egy lapulevelet, gyakran befújt a metsző, téli szél, s néha – mint aznap, a születésnapján – hópelyhek is berepültek ily módon.

Thora lassacskán talált megoldást az ablak helyrehozására, a tűzgyújtó képességei is tökéletesedtek, s épp, mire takaros otthont faragott volna az előtte romos kunyhónak, egy csapat ember, egy csapat vándor tévedt arra, mikor a lány pont kint tevékenykedett. Felismerték őt (mint Thora később megtudta, az Istenek nem engedik el csak úgy a száműzötteket, büntetésüket nekik is le kell ülniük vagy dolgozniuk, mint bármely más lénynek ezen a világon, és ha elszöktek, mint Thora is, keresés indul értük; ezen a ponton a lány hirtelen igazán hálás lett tizenöt éves énének, amiért elindult hazulról). A csapat megrémült és lassan hátrálni kezdett. Egyetlen merész vándor egy íjvesszőt lőtt rá, amit Thora még szálltában elkapott. A férfi rémült arccal hátrálni kezdett, mint a többiek. Thora felhúzta bal szemöldökét, széttörte az íjvesszőt, majd két hosszú lépéssel a férfi előtt termett. Mutató- és középső ujjával szótlanul megérintette a vándor két szemét, mire azokból sötét, ragyogó fény tört elő. Másodpercekkel később a férfi összeesett, szemei helyén fekete, tátongó űr maradt. Thora mosolyogva felnézett a maradékra, ám a várt ováció elmaradt, helyette halálra rémült szempárok szegeződtek rá. Mikor belegondolt, mit is tett valójában, s nyomban tovatűnt a nevethetnékje.

– Menjetek innen! Tűnés! – parancsolt ellentmondást nem tűrő hangon a bámészkodókra. Azok, minthogy éppen ugyanezt latolgatták, kérdés nélkül eliszkoltak. Thora azonban tudta, hogy híre fog terjedni, mit tett a nagyra nőtt emberszabású a város szélén. Az Istenek rá fognak találni, és onnantól aztán nincs menekvés, Demertan börtönében fog csücsülni, míg ki nem végzik vagy bele nem hal. Így nem volt választása, továbbállt.

Logaille barátságosnak tűnt. Megismerkedett a tenger rejtelmeivel – mert bár Sylában nevelkedett, és tenger vette körül őket, ott senki nem hagyta, hogy fürödjenek a vízben. Azzal indokolták, hogy „Az Istenek tökéletesre teremtették, szép, tiszta, kék, de ha valaki beléhatol, piszkos lesz és átláthatatlan. Ugye nem akarod tönkretenni, amit ilyen gyönyörűre megalkottak?” Thora nem értette. Hát hol marad a szórakozás? A tapasztalatszerzés? Logaille-ben végre megismerhette a tenger vizét. Rájött, hogy ez egy nagyszerű dolog, kár, hogy eddig nem művelhette. Aztán az ottaniak kifundálták, ki lopkodja az élelmüket éjjelente, így Thorának szednie kellett a cókmókját.

Nigrumban ünnepelte tizenhetedik születésnapját.

Onnan eljőve megtapasztalta, milyen folyóban fürdeni (megállapította, hogy nem annyira élvezetes, mint tengerben), és letáborozott a Chronall hegység lábánál, Headrasban. Ott megpróbálkozott a hegymászással, de boldogan nyugtázta, hogy ez nem tetszik neki. A hegyoldalon érte a tizennyolcadik szülinapjának reggele, mikor is egy törpe elkiáltotta magát: „Megtaláltam az egyik szökevényt!”. Thora félálomban megölte a kis, dühöngő lényt, majd sietve kereket oldott.

Nathe békésnek tűnt első ránézésre. Az ott lakók mindenféle rosszallás nélkül néztek rá, mosolyogva üdvözölték, és minden, amit bizalmukért cserébe kértek, Thora hűsége volt. Csak annyit akartak, hogy ne menjen el, ne árulja el a többi ottanit, ne lopjon, ne öljön, és tisztelje a többieket. Vagyis ez egy olyan hely volt, ahol szívesen láttak mindent és mindenkit, azzal az egy feltétellel, hogy ez legyen kölcsönös.

Thora nem is találhatott volna jobb helyet magának. Nem nézték ki, nem árulták be, s mi több, átélhette a tóban fürdés csodás élményét, ami még jobb volt, mint a tenger. Barátokra, szövetségesekre lelt, és a tizenkilencedik születésnapján végre már nem egyedül volt. Azóta is felszabadultan éldegélt a csendes kis városkában.

– Azóta is rólam beszélnek? Nedyn, az négy esztendeje volt! Nem történt semmi más?

– Nem. Hisz Syláról beszélünk! Nagyon jól tudod, milyen unalmas tud lenni.

– Persze, de mindig is voltak és lesznek lázadók, akik, épp, mint én, izgalmat visznek a többiek életébe. Nem akad senki?

– Egy alacsony termetű, mogorva angyalfiú, Keyros felől fülembe jutottak ugyan híresztelések, ám semmi komoly.

– Miféle híresztelések?

– Azt mondják, az anyja, aki angyalnak született, házassága előtt törpével hált, ezért lett Keyros ilyen kicsi és mogorva.

– Félvérű? Hát, ez tényleg nem komoly. Ilyenekkel már találkoztunk, és mind boldogan élnek Sylában. Ellenben az anyjának nem kedvezne, ha kiderülne, hogy a pletyka igaz…

– Felejtsd el, Thora! Nem fogok kotnyeleskedni, pláne nem azért, hogy aztán kitagadják Mellanyt. Ő jó ember.

– A ti fogalmaitok szerint a jó emberek nem létesítenek nemi kapcsolatot másokkal házasság előtt.

– Nem is biztos, hogy igaz!

– Hát derítsük ki…

– Thora! Ne üsd bele az orrod. Én meg természetesen nem fogom megtenni. Verd ki a fejedből és beszéljünk másról!

– Hát nem pletykálni jöttél, Ned? – vigyorgott Thora pimaszul.

– Nem. Azért jöttem, hogy elmondjak neked valamit. Valamit, aminek nem fogsz örülni.

Laurel Yrthraeth - 3# A rémálom

Laurelnek fogalma sem volt róla, hogy mióta rohanhatott keresztül a sötét rengetegen, teljesen elvesztette az időérzékét, fejében lázasan kergették egymást a gondolatok. Minden lépés, minden fa, bokor, és ösvény ugyanolyannak tűnt, mintha soha sem akarna véget érni az erdő és nem lenne kiút belőle.

Már keresztüljutott egy dombon, és völgyön, mikor érezte, hogy fáradni kezd. Lassított léptein, majd végül megállt, és lihegve az egyik fa törzsének támaszkodott, hogy kifújja kicsit magát. Reszketeg kézzel elővette a térképet, és karcsú ujjával végigkövette az útvonalat, amelyen eddig végighaladt. Döbbenten, és ijedten állapította meg, hogy sejtése sem volt, hogy merre járhat. Már régen elhagyta az összes ösvényt, amelyet azok az alconi elfek tapostak ki, akik az erdőket járták gyógynövények után kutatva, az erdő pedig semmi tájékozódási ponttal nem szolgálhatott a számára. Leült a fa tövébe, és érezte, ahogyan nedvesség kúszik a szemébe.

De hát ő akarta, nem? Ő szerette volna elérni az oly áhított szabadságot, és nem azért kockáztatta eddig az apja haragját, és a rá váró büntetést, hogy most csak úgy feladja. Már nem kell sok, nem kellhet sok, és kiér az erdőből, és megpillanthatja a külvilágot.

Laurel mélyet szippantott a hűs éjszakából, lehunyta szemeit, és belemerült az erdő hangjaiba. Élvezte, ahogyan a telihold fénysugarai lágyan simogatják az arcát, és érezte, ahogyan eltompult érzékei újra kiélesednek, és megelevenedik körülötte a világ. Mellette a fűben tücskök ciripeltek, és éjszakai lepkék repkedtek körbe-körbe, állatok surrantak át a bokrok között, valahol a lombok között pedig egy bagoly huhogott. Azonban ahogyan jobban fülelt, észrevette, hogy idegen hangok vegyülnek az idillbe. Valahol a távolban vészharangok kongtak, és hirtelen látta maga előtt a palotaőrséget, és az elfkatonákat, mind, ahogyan őt keresik…

A lány úgy pattant fel, mintha tűzzel perzselték volna meg. Nincs ideje, még nem pihenhet, hiszen az apja minden bizonyára nagy erőkkel keresi őt, és ha megtalálja, vége a szabad életről szóló álmainak. Egy mozdulattal a táskájába gyűrte a megfakult térképet, és futásnak eredt, keresztül a fák végeláthatatlan rengetegén.

Csak valamikor hajnalban tért véglegesen nyugovóra, amikor a lábai már annyira elfáradtak a hosszú meneteléstől, hogy már járni is alig tudott. Felfoghatatlanul hosszú utat tett meg alig néhány óra alatt, és úgy sejtette, holnap és az elkövetkezendő napokban is ennyi vár rá. Utolsó erejével egy közeli tisztásra vonszolta magát, lerogyott a közepén álló magányos tölgyfa tövébe, és szinte azonnal elnyomta az álom.

Azonban mégis hiába volt kimerült, a különös álmok megtalálták. Álmában egy domb tetején állt, ahonnan messze be lehetett látni a vidéket. Ameddig a szeme ellátott, mindenütt sűrű, sötét erdők magasodtak, valahol a távolban pedig kopár hegyek emelkedtek fenyegetően a táj fölé az alkonyi félhomályban. Laurel elmerengett a fenséges, ám mégis rémisztő látványon, annyira, hogy csak nagy sokára vette észre, hogy nincsen egyedül. Lassan oldalra fordította fejét, és halkan felsikkantott ijedtségében, amikor megpillantotta a tőle pár lépésre álló alakot. Ahogyan tekintetük összefonódott, az közelebb lépett hozzá, és Laurel megállapította magában, hogy egy elffel van dolga. A nő gyönyörű földig érő, égszínkék ruhába öltözött, derekát, karjait, és nyakát ezüst, és arany ékszerek ékesítették, hosszú világosbarna haját hátul egy aranycsattal fogta össze, fején pedig virágkoszorút viselt. Vonásai fiatalok, de mégis érettek voltak, a lány nem tudta megbecsülni a korát, ahogyan a legtöbb elfnek sem. Már-már szólásra nyitotta volna a száját, hogy üdvözölje, de a nő tekintete váratlanul megkeményedett, karjával oldalra mutatott, le a völgybe. Laurel óvatosan pár lépést előrébb lépett, hogy lássa, mit akar tőle az idegen, és meglepetésében felkiáltott, ahogyan a szeme elé tárult a látvány.

Lent a völgy lángokban állt, elemésztve mindent, ami az útjába került, sűrű fekete füstje messzire szállt, és beterítette a környéket. A lány a tűzben épületek csupasz, kiégett falait, üresen álló őrtornyokat, elhagyott házakat, és utakat vett ki. Miután alaposabban körbejáratta a szemét a siralmas tájon, észrevette, hogy a domb tövében a lángoktól körülölelve fekszik valaki. Üvölteni szeretett volna, kiáltani, hogy menjen onnan, de nem jött ki hang a torkán. Ebben a pillanatban észrevett tőle nem messze még valakit, majd még egy, és még egy, és még újabb testeket. Hiába akarta figyelmeztetni mindannyiukat, hogy keljenek fel, és meneküljenek, mert veszélyben az életük, hirtelen ráeszmélt, hogy minden próbálkozása hiábavaló lett volna. A földön fekvő alakok mind halottak voltak.

Laurel érezte, hogy megszédül, hátratántorodott, és kis híján elesett. Könnyek gyűltek a szemébe, végigfolytak az arcán, nedves csíkot hagyva maguk után, egész testében remegett. Követelve nézett az elf-nőre, aki azonban szenvtelen, és némileg ellenséges tekintettel viszonozta a pillantását.

-         Miért mutatta ezt meg nekem? – kiabálta a lány erőlködve, ahogyan csak tőle tellett, dacolva a lelkét mardosó őrületes fájdalommal. A nő nem válaszolt azonnal, mintha habozna, ám mikor mégis megszólalt, hangjából sütött a gúny, és a megvetés.

-         Nézd csak meg, hogy mit tettél, Laurel Yrthraeth! Nézd csak meg jól! Ez mind a te műved!

-         Nem! – üvöltötte a lány, könnyeivel küszködve – Én nem tettem semmit!

-         De igen! Nézd meg közelebbről!

Még egyszer körbejáratta a szemét a völgyön, ahogyan a nő mondta, és fájdalmas kiáltás szakadt fel a tüdejéből, majd a földre rogyott, ahogyan belé hasított a felismerés.

A földön fekvő alakok mind alconi elfek voltak, és Alconia katonai egyenruháját, az arany sassal díszített páncélt, és sisakot viselték.

Az odalent égő város maga Alconia volt.

-         Neeeeem!

Laurel a saját üvöltésére ébredt, majd hasra fordult, és arcát a puha fűbe temette. A rémálom emléke elevenen ott élt benne, és ha behunyta a szemeit, maga előtt látta az égő királyságot, a holtakat, és a szörnyű pusztulást. Érezte, ahogyan egész testében remeg, és a kétségbeesés erőt vesz rajta, kiszorítva minden józan gondolatot az elméjéből. Nem, ez nem lehetett pusztán csak egy rossz álom, hiszen máskor is megtörtént már vele, hogy amit álmodott valósággá vált, sőt, Alconia gyógyító elfjei egyenesen jövőbe látónak, különleges adottságokkal rendelkező gyermeknek tartották. Vissza kell mennie Alconiába, és figyelmeztetnie apját, hogy valami szörnyűség készülődik a királyságban!

A lány ösztönösen cselekedett, felpattant a földről, és rohanni kezdett visszafelé az ösvényen. Csak remélni merte, hogy jó irányba halad, hiszen a táj egyetlen szeglete sem volt számára ismerős, az éjszakai sötétségben nem volt alkalma egyetlen részletét sem megfigyelni. Futott, ahogyan csak bírta a lába, körülötte az erdő zöld és barna foltok egyvelegévé mosódott össze. Néha úgy tűnt, megszakad az ösvény, ami haladt, ilyenkor puszta kezével tört utat az bozóton keresztül, szőke hajába, és ruhájába, ágak akadtak, de mit sem törődött velük. Csak az volt a fontos, hogy mi hamarabb Alconiába érjen.

Hogyan is lehetett olyan ostoba tegnap, hogy az az ötlet jusson az eszébe, hogy megszökjön a szeretett otthonából és elinduljon egyes egymaga a külvilágba? Hiszen Alconia jelenti számára a biztonságot nyújtó világot, aminek egy nap ő lesz az uralkodója, és ahol kötelességei vannak! Az apja szereti őt, és a lehető legjobbat akarja neki, és a királyságnak, és hogyan is gondolhatta, hogy csak így kibújik a feladatai elől? Laurel szemét elöntötték a könnyek, ahogyan mindezt végiggondolta. Olyan ostoba volt tegnap! Megijedt a rá váró kötelességektől, és hirtelen felindulásból cselekedett, végig sem gondolta, hogy tettei milyen következményekkel járnak.

De még van remény! Vissza kell térnie Alconiába, és rendbe kell hoznia mindent.

A visszafelé tartó utat sikerült a tegnapi töredéke alatt megtegye, már dél felé járhatott az idő, amikor a térkép szerint már közel járt. Alaposan elfáradt, de hajtotta valami erő belülről, hogy ne álljon meg pihenni, mert minél előbb haza kell érnie. Számos dombon, és völgyön gyalogolt keresztül, majd keresztezett egy szélesebb folyót, amelytől a térkép alapján már nincsen messze Ayrin kunyhója, és ezzel együtt a királyság kapuja is. Már csak egy dombon kell felkapaszkodnia, és végre ismét hazatérhet.

Már igencsak ereje végén járt, ahogyan felkaptatott a dombon, utat törve a sűrű ágak erdejében. Az út egyre meredekebbé, és meredekebbé vált, Laurelnek pedig egyre furcsább érzése támadt. Nem emlékezett, hogy tegnap ilyen helyen járt volna, és maga az egész táj is furcsán idegennek tűnt számára. Az utolsó lépéseket már szinte futva tette meg, a szíve a torkában dobogott az ijedtségtől, hogy talán mégis rossz irányba halad. A dombtetőre érkezve kirohant egy széles tisztásra, a gyanúja beigazolódott, és teljes lényét elöntötte a rémület, ahogyan letekintett a völgybe.

Odalent a mélyben csak újabb és újabb végeláthatatlan erdők terültek el, néhány tisztással, és gyorsan folyó tiszta vizű patakkal tarkítva.

Alconiának nyoma sem volt sehol a láthatáron.

Laurel térdre rogyott, és zokogni kezdett. Idegesen forgatta remegő ujjai között az elnyűtt térképet, hátra rossz felé haladt, és eltévedt valamerre, de minden hiába volt. A térkép szerint végig jó irányba ment, és a királyságnak egyenesen itt kellett volna lennie előtte. Könnyei sós cseppeket hagytak maguk után a finom papíron, elmaszatolva a fekete tintát, de ebben a pillanatban mintha egy ékes, tünde-kézírással írt felirat bontakozott volna ki a pacákból. Laurel reszkető hangon, félhangosan olvasni kezdte az elf-nyelven írt szöveget, szavai visszhangot vertek a kihalt erdőben.

Megtört vándor, ki hazádat elhagytad,

És a külvilág ösvényére léptél,

A Királyság immár örökké rejtve marad előtted,

És titkait nem fürkészheted soha többé.

Richall Cordast - 2# Nincs kiút

A nap már lassan lebukott volna Demertan hegye mögött, amikor a fekete hó emberei Lounar Wolffal az élen beléptek a Hajnali fény nevű ivó ajtaján. A 12 tagú különítmény egy szó nélkül követte a parancsnokot, aki leült egy nagy asztalhoz, a szinte teljesen üres kocsmában. Tatoss városában este kijárási tilalom volt napnyugtától napkeltéig, ennek köszönhetően már csak egy egy-egy ember próbálta gyorsan meginni a maradék italát. A város egy napnyi járóföldre sem volt a börtöntől, az utat fáradtság nélkül tették meg a harcosok, de azért jól esett végre leülniük és megpihenniük.
- Mi van veled barátom? Egész úton szavadat sem hallottam. - Fordult oda Trensonn Richallhoz miután helyed foglaltak a hosszú fa asztalnál.
- Semmi-semmi, csak gondolkodtam. Nem biztos, hogy helyesen döntöttem. Ez az élet, vagy halál dolog megrémisztett. Túl könnyen adtam el a lelkem.
- Figyelj. Nem volt választásod. Ne tépelődj ezen. Szerintem nem lett volna olyan ember, aki nem az életet választja.
- Az még rendben van, de mondd meg nekem őszintén. Megéri? Életen át szolgálni egy olyan ügyet amit elítélsz? Mert ugye a kapitány megmondta, ez életed végéig tartó szolgálat...
- Nem egészen úgy van az! - Vágott közbe egy édesen csicsergő női hang.
Richall szava elakadt, mivel nem is sejtette, hogy nő is van köztük, mivel a lány kendő és kalap mögé rejtőzve jött velük egész úton, szótlanul. A hang tulajdonosa Layla Denn volt, a 14 évvel ezelőtti király elleni lázadás fő vezetőjének, Robert Dennek a lánya. Amikor a lázadást leverték és kivégezték Robertet, a parancsnok magához vette a fiatal gyermeket és azóta is lányaként nevelte.
- Micsoda? - kérdezett vissza Richall
- Volt már rá példa, hogy a király a főparancsnok kérésére felmentett embereket a szolgálat alól, hálája jeléül a jó szolgálatért.
- Kislány. Hány ember volt az aki ezt a "kegyelmet" kiérdemelte eddig, és mennyi szolgálat után? Gondolom nem egy-két küldetést kellett túlélni ehhez.
- Igazad van... - mondta Layla kissé elbizonytalanodva - eddig 3 embert mentettek fel a szolgálat alatt, mindannyian minimum 30-40 küldetést teljesítettek sikerrel.
- Látod? Tudtam én. És ha jól sejtem, nem az volt a küldetésük, hogy vigyenek egy csokor virágot a kovács feleségének. - Mondta Rico gúnyos mosollyal az arcán.
A lány láthatóan kicsit megszeppent. Soha nem gondolt bele abba, hogy mi miért történik, ő csak követte a nevelőapját és engedelmeskedett neki. Ő maga sem értette miért, de szerette azt az embert, aki megölte a vérszerinti apját és mélyen belül hitte, hogy nem rossz ember, csak parancsot teljesít.
- Uraim! - harsant fel Lounar - Akkor ismét bővültünk két új harcossal, akik beszállnak a sajnálatosan elhúnyt Raon Thor és Petras Enmedia helyére. Jó harcosok voltak, csak sajnos annyira sötétek mint az éjszaka. Tanulva az ő hibájukból, változtatni fogunk az eddig bevett szokáson és nem kettesével fogtok küldetést teljesíteni, hanem megduplázzuk a létszámot és minden csapat kap egy-egy vezetőt, aki az én jobb és bal kezem lesz egyszerre. És akkor fel is avatjuk a két újoncunkat, mert rögtön megkapjátok az első küldetést. A vezetőtök Thereon Sefl lesz, a helyettes parancsnok, csak hogy jó kezekben legyetek. Ja igen, Layla is veletek tart. A részleteket Thereon elmondja. Vigyázzatok a két jómadárra!
- Na szóval... - huppant le Trensonnék mellé a kapitány helyettese - A küldetésünk egyszerű. Az egyik zachi nemes, bizonyos kimondhatatlan nevű Frdanokl Rimnas vagy hgoy az istenben hívják, na mindegy. Szóval van ez az ember, aki a hírek szerint fegyverekkel kereskedik, megkerülve a királyi adótörvényeket. A hírek szerint ez az ember 7 nap múlva indul el, hogy látogatóba érkezzen ide Tatossba, a fiához, aki itt kereskedik. Viszont minden nap érkezik és megy vissza egy-egy szállítmányozó kocsija. Ki kell figyelnünk, hogy mikor, hány emberrel érkezik kocsi, és a 6 nap múlva érkezőt átkutatni, majd pedig elkapni azt a nagy embert. Érthető volt?
- Igen. - szólt Trensonn
- Akkor szedjétek össze magatokat, mert 1 óra múlva indulunk.
- Hova? - kérdezte meglepődve Richall
- A megfigyelésünk helyére, egy Walden nevű faluba.
Richall mozdulatlanul ült tovább, a fejében gondolatok kavarogtak. Még mindig nem tudta helyesen döntött-e amikor elvállalta ezt az egészet. Talán jobb lett volna a halálbüntetés. Ahogy Trensonnra pillantott, kételkedés fogta el. - "Megölt egy egész falut egymaga. Lehet hogy nagyon nem az, akinek mutatja magát" - Rico kezdte úgy érezni, hogy senkiben nem bízhat. Egyedül volt. Egyedül az egész világ ellen, de tudta azt, hogy innentől nincs kiút...

Rosalie Oak - #3 Egyedül

Rosalie órák óta megállás nélkül repült. A Nap lassan eltűnt a látóhatár alatt, az égbolt narancs és bíbor színekben tündökölt. Rosalie hatalmas, sűrű erdőség felett repült már egy ideje. A sűrű lombkorona áthatolhatatlan pajzsként védte a földet, Rosalie sehol nem talált leszállásra alkalmas helyet, pedig szárnyai már kezdték felmondani a szolgálatot. Nem voltak hozzászokva ilyen hosszú repüléshez, a lány általában örült, ha pár kört tudott repülni a falu körül, anélkül, hogy bárki megpillanthatta volna.

Ebben a percben a nap utolsó sugara is eltűnt a horizonton, és a tájra hirtelen jött sötétség borult. Bár már jócskán benne jártak a márciusban, a Nap éltető sugarai nélkül gyorsan metsző hideggé vált a levegő. Rosalie fázósan húzta össze magán köpenyét, miközben egyre kétségbeesettebben repült ide-oda, leszállásra alkalmas helyet keresve. Nasii isten a kegyeibe fogadhatta, ugyanis pár percnyire tőle, a lombkorona tengere végre megtört, és egy apró mező bukkant elő alóla.

Rosalie boldogan ereszkedett le a magasból. Ahogy lábai a talaj érintették minden ereje elhagyta. Fáradtan esett térdre, izmai remegtek a kimerültségtől. Átsuhant egy gondolat az agyán miszerint talán tüzet kellene gyújtania, ha nem akar halálra fagyni az éjjel, de egyrészt túl fáradt volt hozzá, másrészt időközben annyira besötétedett, hogy az orra hegyéig se látott. Még ha a Hold fenn is volt azon az éjjelen, valószínűleg egy sűrű felhőtakaró mögé rejtőzött.

Hirtelen megzörrent egy bokor a háta mögött. Rosalie ijedten kapta arra a tekintetét, de semmit nem látott.

- Valószínűleg csak egy madár! – próbálta nyugtatni magát inkább kevesebb, mint több sikerrel. – Lehet, hogy mégis csak meg kellene próbálkoznom azzal a tűzgyújtással. De mi van, ha a tűz fénye idevonz valami banditát?

Rosalie fejében össze-vissza cikáztak a gondolatok. Ez volt a legelső alkalom, hogy egyedül töltötte az éjszakát, ráadásul fedél sem volt a feje felett. Szörnyen elhagyatottnak és szerencsétlennek érezte magát. Végül azonban nem ő, hanem a kimerültség volt, aki eldöntötte a tűz kérdését, ugyanis a lány néhány perc múlva hosszú, zaklatott álomba merült.

Álmában ismét otthonában Rubistumban járt. Azonban képtelen volt elrejteni szárnyait, így a pap láncra verette. Mikor meg akarták korbácsolni, hirtelen már nem is a saját hófehér szárnyai omlottak a vállára, hanem a tündérlány hártyás szárnyai. Aztán kívülről látta az eseményeket. Újra átélte a vásártéren látottakat, agyát újra szét akarta feszíteni a tündérlány fájdalma.

Rosalie édesanyjáért sikoltva ébredt. Haja izzadságtól csatakosan tapadt a hátára és az arcára. Fejében ott tombolt a tündérlány fájdalma és ijedsége. Ez is az egyik angyali adománya volt. A körülötte tartózkodó élőlények érzelmei átsugároztak az ő fejébe. Egyszer áldás volt, máskor pedig átok. Anyukája mindig együttérzésnek nevezte a képességét.

Rosalie most azt kívánta bárcsak ne lenne benne egy csöpp angyalvér sem. Nem akart érezni semmit. Sem a szívét mardosó magányt, sem azt a fájdalmat, ami még mindig az agyában tombolt. Arcán jeges patakként csorogtak végig a könnyek, látása is egészen elhomályosodott. Órákat ült összegömbölyödve, miközben rázta a sírás.

Mint eddig mindig az idők kezdete óta, az éjszakát most is felváltotta a nappal. A hajnal rózsaszínre festette az égi vászon alját, a csillagtalan fekete égbolt világoskékre váltott, lassú felhők kúsztak rajta keresztül. Rosalie zokogása is lassacskán alábbhagyott. Légzése visszaállt normális tempójához, szeméből kitörölte az utolsó könnycseppeket. Felállt és leporolta magát. Szárnya borzasztó állapotban volt. Máskor csodálatos, hófehér tollait belepte a por és a sár. A hajnali fényben olyan volt mintha eleve nem is fehér, csak piszkos szürke színe lett volna. Néhány toll még ki is hullott az éjszaka során, valószínűleg miközben álmában hánykolódott.

- Össze kell kaparnom magam! – Rosalie kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, majd körbenézett. A tisztás ahol az estét töltötte valóban nem volt valami nagy. Pár lépéssel körbe lehetett járni az egészet. A fű is alacsonyan nőtt és beteges sárga színe volt. Azok a fák, amik közvetlen a rét mellett nőttek szintén nem tűntek valami egészségesnek. Alacsonyra nőttek, a kérgük pedig foltokban levált a törzsről.

- Azt hiszem jobb lesz minél előbb továbbállni innét.

Rosalie tervei még nem öltöttek teljesen szilárd formát, de tudta, hogy a szabad ég alatt nem élni túl sokáig. Minél előbb el akart jutni egy nagyvárosba. Néhanapján néhány kereskedő bejutott a város falain belülre. Tőlük halott egy nagy kereskedővárosról, Marmoreáról. Ott valószínűleg talál majd magának szállást meg minden mást, amire szüksége van. Azt azonban nem tudta elég lesz-e addig a magával hozott kevés élelme. Csakhamar rá kellett jönnie azonban arra, hogy nem is az élelemhiány az, ami leginkább aggasztja, hanem az, hogy még egy éjszakát egyedül kell töltenie.

- De ezzel majd ráérek éjszaka foglalkozni nem igaz? – miután megevett pár szem szárított gyümölcsöt összecsomagolta a holmiját és tovább indult. Az emlékeiben még egész tisztán élt a házuk falán lógó térkép. Úgy számolt, ha tovább megy nyugatra előbb utóbb egy nagy folyó partján lyukad majd ki. Aztán már csak követnie kell a folyót, hogy eljusson Marmoreába. Bár a terv igen nagyvonalú volt, és több részlet is homályos volt még, már legalább volt valami, amin el tudott indulni.

 - Lehet, hogy társakat kellene keresnem. Ha így folytatom csak egy őrölt fél angyal leszek, aki magában beszél! – Rosalie beletúrt vörös hajába, majd csuklyáját a fejére húzta és ellökte magát a földről. A Nap még messze járt a déltől, Rosaliet a háta mögül kísérte, meleg sugarai bíztatóan simították végig a lány vállait. Rosalie nézte, amint árnyéka élesen kirajzolódik a széles pusztán, ami felett átrepült. Embereket azonban nem látott semerre.

- Talán ha valami ösvény felet repülnék, akkor több esélyem lenne.

Bár Rosalie erre gondolt mégsem változtatta meg az irányt. Ugyan szeretett volna maga mellé valakit, aki elkíséri az útja során, aki segít neki döntéseket hozni, de bizalma annyira mélyen megrendült az emberekben, hogy képtelen volt nyitni feléjük.

Szárnyait még szélesebbre tárta és egyszerűen felfeküdt egy légáramlatra. Behunyta a szemét, és hagyta, hogy néhány percig a szél arra sodorja, amerre szeretné.