– Thora? Thora Mondyle? – kérdezte egy döbbent hang a sötétből.
– Nem. Próbáld újra!
– indult meg a fiatal, alig húsz éves lány a faágak recsegésének irányába,
kezében egy baltával, ami eddig egy farönkben pihent. Hangja szilárd volt, vékony,
hófehér keze, lába azonban heves reszketésbe kezdett, úgyhogy Thora felettébb
hálás volt az éjféli feketeségnek és a kettőjük közt álló fáknak, hisz így
ellenfele nem láthatta.
– Ne lőj! Vagy
bármit is tartasz most a kezedben.
Ismerős volt a
vékony, női hang, de Thora még mindig nem nyughatott. Lehet, hogy csapda. Bármi
lehet. Lassan közelebb lépdelt a neszek felé. Fekete haja arcába hullott, így
eltakarta világosszürke szemét.
– Nedyn vagyok –
suttogta a lány, mikor végre kivergődött a fák közül.
Nagyon magas volt és
karcsú, kerek, fehér bőrű arcát egyenes, gyönyörű szőke haj keretezte. Kék
szeme boldogan csillogott a sötét éjben, ahogy Thorát kémlelte.
– Ned! – Thora
mélyet sóhajtva leengedte fegyverét, és nevetve megölelte a lányt. – Semmit sem
változtál! Történt veled valami mostanság?
– Semmi, mióta…
tudod… száműztek téged. Még mindig mindenki rólad beszél.
Thora
apja és anyja is angyal volt, így őbenne is fenséges angyalvér csörgedezett.
Épp ezért mióta csak az eszét tudja, isteni maszlaggal tömték a fejét. Ő
viszont úgy döntött, nem érdekli. Nem figyelt, lázadozott, kézzel-lábbal
püfölte a korlátokat és szabályokat – míg végül pont egy tizenöt éves angyal
méretű lyuk keletkezett rajtuk, és kiengedték Thorát. Anyját, apját, hazáját
maga mögött hagyva rohant el onnan, ahova soha nem próbált és egész biztosan
nem is tudott volna beilleszkedni, és mindeközben nőtt a szívében a bűntudat
mindezért. Ishla városában menedékre talált: egy kis, a település szélén álló, fából
összeeszkábált kunyhóban éldegélt pár napig, míg végül az anyja nyomára nem bukkant.
Nem
szidta le, nem okította, nem hozta fel mindazokat az unalmas tanításokat, amiket
a lány mindaddig nap, mint nap hallott; ehelyett Genewieve magához ölelte gyermekét,
megcirógatta a haját, majd tudtára adta, hogy ha most nem viszi vissza őt a
szigetre, mindkettőjüket száműzetik. Thorában addigra akkora méreteket öltött a
bűntudat, hogy nem tudott erre nemet mondani, bármennyire is szeretett volna,
ráadásul nem volt otthon az önellátás témájában. Mit is válaszolhatott volna
hát?
Visszatérve
Syla városába, Thora afféle „próbaidőn” volt. Egy hónapig be kellett tartania
minden szabályt, nem szabadott lázadoznia, feleselnie – jól kellett
viselkednie, különben, ahogy apja volt szíves kifejezni magát, „az angyalok
családja kitagadja az ő kis tündérkéjét, mert ellenszegült az Istenek akaratának”.
Thora
nekifutott, tényleg és nagyon, egy hét és két nap után megpróbálta elvégezni az
erkölcs próbáját is, ám megbukott. Ez a bűn egyébként is száműzetésért
kiáltott, de a lány megelőzte a törvényt, és még aznap este megszökött. Így
történt, hogy, elsőként a bukott angyalok történelmében, Thorát kétszeres
váddal üldözték el.
A
fiatal lány ezúttal Zirha dimbes-dombos városa felé vette az irányt. Egyedül,
egy pici, sötét kunyhóban ülte meg tizenhatodik születésnapját, pislákoló tűz
mellett vacogva, apró, piros és sárga bogyókkal a tányérjául szolgáló
falevélen. Új házának ablaka be volt törve, és bár Thora kívülről és belülről
is indákkal rákötött egy-egy lapulevelet, gyakran befújt a metsző, téli szél, s
néha – mint aznap, a születésnapján – hópelyhek is berepültek ily módon.
Thora
lassacskán talált megoldást az ablak helyrehozására, a tűzgyújtó képességei is
tökéletesedtek, s épp, mire takaros otthont faragott volna az előtte romos
kunyhónak, egy csapat ember, egy csapat vándor tévedt arra, mikor a lány pont
kint tevékenykedett. Felismerték őt (mint Thora később megtudta, az Istenek nem
engedik el csak úgy a száműzötteket, büntetésüket nekik is le kell ülniük vagy
dolgozniuk, mint bármely más lénynek ezen a világon, és ha elszöktek, mint
Thora is, keresés indul értük; ezen a ponton a lány hirtelen igazán hálás lett
tizenöt éves énének, amiért elindult hazulról). A csapat megrémült és lassan
hátrálni kezdett. Egyetlen merész vándor egy íjvesszőt lőtt rá, amit Thora még
szálltában elkapott. A férfi rémült arccal hátrálni kezdett, mint a többiek.
Thora felhúzta bal szemöldökét, széttörte az íjvesszőt, majd két hosszú
lépéssel a férfi előtt termett. Mutató- és középső ujjával szótlanul
megérintette a vándor két szemét, mire azokból sötét, ragyogó fény tört elő.
Másodpercekkel később a férfi összeesett, szemei helyén fekete, tátongó űr
maradt. Thora mosolyogva felnézett a maradékra, ám a várt ováció elmaradt,
helyette halálra rémült szempárok szegeződtek rá. Mikor belegondolt, mit is
tett valójában, s nyomban tovatűnt a nevethetnékje.
–
Menjetek innen! Tűnés! – parancsolt ellentmondást nem tűrő hangon a
bámészkodókra. Azok, minthogy éppen ugyanezt latolgatták, kérdés nélkül eliszkoltak.
Thora azonban tudta, hogy híre fog terjedni, mit tett a nagyra nőtt
emberszabású a város szélén. Az Istenek rá fognak találni, és onnantól aztán
nincs menekvés, Demertan börtönében fog csücsülni, míg ki nem végzik vagy bele
nem hal. Így nem volt választása, továbbállt.
Logaille
barátságosnak tűnt. Megismerkedett a tenger rejtelmeivel – mert bár Sylában
nevelkedett, és tenger vette körül őket, ott senki nem hagyta, hogy fürödjenek
a vízben. Azzal indokolták, hogy „Az Istenek tökéletesre teremtették, szép,
tiszta, kék, de ha valaki beléhatol, piszkos lesz és átláthatatlan. Ugye nem
akarod tönkretenni, amit ilyen gyönyörűre megalkottak?” Thora nem értette. Hát
hol marad a szórakozás? A tapasztalatszerzés? Logaille-ben végre megismerhette
a tenger vizét. Rájött, hogy ez egy nagyszerű dolog, kár, hogy eddig nem
művelhette. Aztán az ottaniak kifundálták, ki lopkodja az élelmüket éjjelente,
így Thorának szednie kellett a cókmókját.
Nigrumban
ünnepelte tizenhetedik születésnapját.
Onnan
eljőve megtapasztalta, milyen folyóban fürdeni (megállapította, hogy nem
annyira élvezetes, mint tengerben), és letáborozott a Chronall hegység lábánál,
Headrasban. Ott megpróbálkozott a hegymászással, de boldogan nyugtázta, hogy ez
nem tetszik neki. A hegyoldalon érte a tizennyolcadik szülinapjának reggele,
mikor is egy törpe elkiáltotta magát: „Megtaláltam az egyik szökevényt!”. Thora
félálomban megölte a kis, dühöngő lényt, majd sietve kereket oldott.
Nathe
békésnek tűnt első ránézésre. Az ott lakók mindenféle rosszallás nélkül néztek
rá, mosolyogva üdvözölték, és minden, amit bizalmukért cserébe kértek, Thora
hűsége volt. Csak annyit akartak, hogy ne menjen el, ne árulja el a többi
ottanit, ne lopjon, ne öljön, és tisztelje a többieket. Vagyis ez egy olyan
hely volt, ahol szívesen láttak mindent és mindenkit, azzal az egy feltétellel,
hogy ez legyen kölcsönös.
Thora
nem is találhatott volna jobb helyet magának. Nem nézték ki, nem árulták be, s
mi több, átélhette a tóban fürdés csodás élményét, ami még jobb volt, mint a
tenger. Barátokra, szövetségesekre lelt, és a tizenkilencedik születésnapján
végre már nem egyedül volt. Azóta is felszabadultan éldegélt a csendes kis
városkában.
– Azóta is rólam beszélnek?
Nedyn, az négy esztendeje volt! Nem történt semmi más?
– Nem. Hisz Syláról
beszélünk! Nagyon jól tudod, milyen unalmas tud lenni.
– Persze, de mindig
is voltak és lesznek lázadók, akik, épp, mint én, izgalmat visznek a többiek
életébe. Nem akad senki?
– Egy alacsony
termetű, mogorva angyalfiú, Keyros felől fülembe jutottak ugyan híresztelések,
ám semmi komoly.
– Miféle
híresztelések?
– Azt mondják, az
anyja, aki angyalnak született, házassága előtt törpével hált, ezért lett
Keyros ilyen kicsi és mogorva.
– Félvérű? Hát, ez
tényleg nem komoly. Ilyenekkel már találkoztunk, és mind boldogan élnek
Sylában. Ellenben az anyjának nem kedvezne, ha kiderülne, hogy a pletyka igaz…
– Felejtsd el,
Thora! Nem fogok kotnyeleskedni, pláne nem azért, hogy aztán kitagadják
Mellanyt. Ő jó ember.
– A ti fogalmaitok
szerint a jó emberek nem létesítenek nemi kapcsolatot másokkal házasság előtt.
– Nem is biztos,
hogy igaz!
– Hát derítsük ki…
– Thora! Ne üsd bele
az orrod. Én meg természetesen nem fogom megtenni. Verd ki a fejedből és
beszéljünk másról!
– Hát nem pletykálni
jöttél, Ned? – vigyorgott Thora pimaszul.
– Nem. Azért jöttem,
hogy elmondjak neked valamit. Valamit, aminek nem fogsz örülni.