Thora Mondyle - 1#

– Thora? Thora Mondyle? – kérdezte egy döbbent hang a sötétből.

– Nem. Próbáld újra! – indult meg a fiatal, alig húsz éves lány a faágak recsegésének irányába, kezében egy baltával, ami eddig egy farönkben pihent. Hangja szilárd volt, vékony, hófehér keze, lába azonban heves reszketésbe kezdett, úgyhogy Thora felettébb hálás volt az éjféli feketeségnek és a kettőjük közt álló fáknak, hisz így ellenfele nem láthatta.

– Ne lőj! Vagy bármit is tartasz most a kezedben.

Ismerős volt a vékony, női hang, de Thora még mindig nem nyughatott. Lehet, hogy csapda. Bármi lehet. Lassan közelebb lépdelt a neszek felé. Fekete haja arcába hullott, így eltakarta világosszürke szemét.

– Nedyn vagyok – suttogta a lány, mikor végre kivergődött a fák közül.

Nagyon magas volt és karcsú, kerek, fehér bőrű arcát egyenes, gyönyörű szőke haj keretezte. Kék szeme boldogan csillogott a sötét éjben, ahogy Thorát kémlelte.

– Ned! – Thora mélyet sóhajtva leengedte fegyverét, és nevetve megölelte a lányt. – Semmit sem változtál! Történt veled valami mostanság?

– Semmi, mióta… tudod… száműztek téged. Még mindig mindenki rólad beszél.

Thora apja és anyja is angyal volt, így őbenne is fenséges angyalvér csörgedezett. Épp ezért mióta csak az eszét tudja, isteni maszlaggal tömték a fejét. Ő viszont úgy döntött, nem érdekli. Nem figyelt, lázadozott, kézzel-lábbal püfölte a korlátokat és szabályokat – míg végül pont egy tizenöt éves angyal méretű lyuk keletkezett rajtuk, és kiengedték Thorát. Anyját, apját, hazáját maga mögött hagyva rohant el onnan, ahova soha nem próbált és egész biztosan nem is tudott volna beilleszkedni, és mindeközben nőtt a szívében a bűntudat mindezért. Ishla városában menedékre talált: egy kis, a település szélén álló, fából összeeszkábált kunyhóban éldegélt pár napig, míg végül az anyja nyomára nem bukkant.

Nem szidta le, nem okította, nem hozta fel mindazokat az unalmas tanításokat, amiket a lány mindaddig nap, mint nap hallott; ehelyett Genewieve magához ölelte gyermekét, megcirógatta a haját, majd tudtára adta, hogy ha most nem viszi vissza őt a szigetre, mindkettőjüket száműzetik. Thorában addigra akkora méreteket öltött a bűntudat, hogy nem tudott erre nemet mondani, bármennyire is szeretett volna, ráadásul nem volt otthon az önellátás témájában. Mit is válaszolhatott volna hát?

Visszatérve Syla városába, Thora afféle „próbaidőn” volt. Egy hónapig be kellett tartania minden szabályt, nem szabadott lázadoznia, feleselnie – jól kellett viselkednie, különben, ahogy apja volt szíves kifejezni magát, „az angyalok családja kitagadja az ő kis tündérkéjét, mert ellenszegült az Istenek akaratának”.

Thora nekifutott, tényleg és nagyon, egy hét és két nap után megpróbálta elvégezni az erkölcs próbáját is, ám megbukott. Ez a bűn egyébként is száműzetésért kiáltott, de a lány megelőzte a törvényt, és még aznap este megszökött. Így történt, hogy, elsőként a bukott angyalok történelmében, Thorát kétszeres váddal üldözték el.

A fiatal lány ezúttal Zirha dimbes-dombos városa felé vette az irányt. Egyedül, egy pici, sötét kunyhóban ülte meg tizenhatodik születésnapját, pislákoló tűz mellett vacogva, apró, piros és sárga bogyókkal a tányérjául szolgáló falevélen. Új házának ablaka be volt törve, és bár Thora kívülről és belülről is indákkal rákötött egy-egy lapulevelet, gyakran befújt a metsző, téli szél, s néha – mint aznap, a születésnapján – hópelyhek is berepültek ily módon.

Thora lassacskán talált megoldást az ablak helyrehozására, a tűzgyújtó képességei is tökéletesedtek, s épp, mire takaros otthont faragott volna az előtte romos kunyhónak, egy csapat ember, egy csapat vándor tévedt arra, mikor a lány pont kint tevékenykedett. Felismerték őt (mint Thora később megtudta, az Istenek nem engedik el csak úgy a száműzötteket, büntetésüket nekik is le kell ülniük vagy dolgozniuk, mint bármely más lénynek ezen a világon, és ha elszöktek, mint Thora is, keresés indul értük; ezen a ponton a lány hirtelen igazán hálás lett tizenöt éves énének, amiért elindult hazulról). A csapat megrémült és lassan hátrálni kezdett. Egyetlen merész vándor egy íjvesszőt lőtt rá, amit Thora még szálltában elkapott. A férfi rémült arccal hátrálni kezdett, mint a többiek. Thora felhúzta bal szemöldökét, széttörte az íjvesszőt, majd két hosszú lépéssel a férfi előtt termett. Mutató- és középső ujjával szótlanul megérintette a vándor két szemét, mire azokból sötét, ragyogó fény tört elő. Másodpercekkel később a férfi összeesett, szemei helyén fekete, tátongó űr maradt. Thora mosolyogva felnézett a maradékra, ám a várt ováció elmaradt, helyette halálra rémült szempárok szegeződtek rá. Mikor belegondolt, mit is tett valójában, s nyomban tovatűnt a nevethetnékje.

– Menjetek innen! Tűnés! – parancsolt ellentmondást nem tűrő hangon a bámészkodókra. Azok, minthogy éppen ugyanezt latolgatták, kérdés nélkül eliszkoltak. Thora azonban tudta, hogy híre fog terjedni, mit tett a nagyra nőtt emberszabású a város szélén. Az Istenek rá fognak találni, és onnantól aztán nincs menekvés, Demertan börtönében fog csücsülni, míg ki nem végzik vagy bele nem hal. Így nem volt választása, továbbállt.

Logaille barátságosnak tűnt. Megismerkedett a tenger rejtelmeivel – mert bár Sylában nevelkedett, és tenger vette körül őket, ott senki nem hagyta, hogy fürödjenek a vízben. Azzal indokolták, hogy „Az Istenek tökéletesre teremtették, szép, tiszta, kék, de ha valaki beléhatol, piszkos lesz és átláthatatlan. Ugye nem akarod tönkretenni, amit ilyen gyönyörűre megalkottak?” Thora nem értette. Hát hol marad a szórakozás? A tapasztalatszerzés? Logaille-ben végre megismerhette a tenger vizét. Rájött, hogy ez egy nagyszerű dolog, kár, hogy eddig nem művelhette. Aztán az ottaniak kifundálták, ki lopkodja az élelmüket éjjelente, így Thorának szednie kellett a cókmókját.

Nigrumban ünnepelte tizenhetedik születésnapját.

Onnan eljőve megtapasztalta, milyen folyóban fürdeni (megállapította, hogy nem annyira élvezetes, mint tengerben), és letáborozott a Chronall hegység lábánál, Headrasban. Ott megpróbálkozott a hegymászással, de boldogan nyugtázta, hogy ez nem tetszik neki. A hegyoldalon érte a tizennyolcadik szülinapjának reggele, mikor is egy törpe elkiáltotta magát: „Megtaláltam az egyik szökevényt!”. Thora félálomban megölte a kis, dühöngő lényt, majd sietve kereket oldott.

Nathe békésnek tűnt első ránézésre. Az ott lakók mindenféle rosszallás nélkül néztek rá, mosolyogva üdvözölték, és minden, amit bizalmukért cserébe kértek, Thora hűsége volt. Csak annyit akartak, hogy ne menjen el, ne árulja el a többi ottanit, ne lopjon, ne öljön, és tisztelje a többieket. Vagyis ez egy olyan hely volt, ahol szívesen láttak mindent és mindenkit, azzal az egy feltétellel, hogy ez legyen kölcsönös.

Thora nem is találhatott volna jobb helyet magának. Nem nézték ki, nem árulták be, s mi több, átélhette a tóban fürdés csodás élményét, ami még jobb volt, mint a tenger. Barátokra, szövetségesekre lelt, és a tizenkilencedik születésnapján végre már nem egyedül volt. Azóta is felszabadultan éldegélt a csendes kis városkában.

– Azóta is rólam beszélnek? Nedyn, az négy esztendeje volt! Nem történt semmi más?

– Nem. Hisz Syláról beszélünk! Nagyon jól tudod, milyen unalmas tud lenni.

– Persze, de mindig is voltak és lesznek lázadók, akik, épp, mint én, izgalmat visznek a többiek életébe. Nem akad senki?

– Egy alacsony termetű, mogorva angyalfiú, Keyros felől fülembe jutottak ugyan híresztelések, ám semmi komoly.

– Miféle híresztelések?

– Azt mondják, az anyja, aki angyalnak született, házassága előtt törpével hált, ezért lett Keyros ilyen kicsi és mogorva.

– Félvérű? Hát, ez tényleg nem komoly. Ilyenekkel már találkoztunk, és mind boldogan élnek Sylában. Ellenben az anyjának nem kedvezne, ha kiderülne, hogy a pletyka igaz…

– Felejtsd el, Thora! Nem fogok kotnyeleskedni, pláne nem azért, hogy aztán kitagadják Mellanyt. Ő jó ember.

– A ti fogalmaitok szerint a jó emberek nem létesítenek nemi kapcsolatot másokkal házasság előtt.

– Nem is biztos, hogy igaz!

– Hát derítsük ki…

– Thora! Ne üsd bele az orrod. Én meg természetesen nem fogom megtenni. Verd ki a fejedből és beszéljünk másról!

– Hát nem pletykálni jöttél, Ned? – vigyorgott Thora pimaszul.

– Nem. Azért jöttem, hogy elmondjak neked valamit. Valamit, aminek nem fogsz örülni.