Rosalie Oak – #5 És ezért száműzettek

Rosalie vidám dallamra ébredt. A Nap épp a feje felett állt, ez azt jelentette, hogy olyan dél körül járt az idő. A sugarak kellemesen cirógatták az arcát, a meleg fény feltöltötte energiával. A dal egy pánsípból szólt, valahol egész közel, de Rosalie nem akart megmozdulni, hogy megnézze pontosan honnan. Néhány puha fűszál csiklandozta az arcát és a tarkóját. Minden annyira tökéletesnek tetszett, mintha Rosalie nem is épp a saját otthonából menekülne. Mintha az elmúlt pár nap meg sem történt volna. Mintha nem is találkozott volna a faun fiúval, akinek hirtelen nem emlékezett a nevére.

- Daun! – és ezzel a névvel együtt elözönlötték agyát a tegnapi emlékek. Olyan hirtelen ült fel, mintha hátulról megszúrták volna. Szemei tágra nyíltak a rémülettől, ahogy körbenézett a kis tisztáson. A táskája azonban még mindig ott hevert érintetlenül, ahol tegnap hagyta, a tűz, bár a lángok időközben kialudtak, is érintetlennek tűnt. Daun ott ült tőle nem messze, egy pánsíppal a kezében, azonban abbahagyta a játékot, mikor Rosalie felült, és most a lányt nézte.

- Nem kell ilyen riadt arcot vágni! – villantott meg egy féloldalas mosolyt, mikor összekapcsolódott a tekintetük. – Nem nyúltam semmihez!

Rosalie még gyorsan leellenőrizte, hogy a nyakában ott lóg-e medálja, majd mikor keze rátalált az apró makkra ő is megengedett magának egy gyöngécske mosolyt.

- Viszont ha előre tudom, hogy így kiütöd magad szóltam volna, hogy inkább hagyj meghalni! – Daun feltápászkodott a helyéről és a lány mellé guggolt. – De ugye már jól vagy? – arca fürkésző volt, mintha nem is Rosalie arcát nézné, hanem valamit a bensőjében.

- Igen már rendben vagyok! Csak egy kicsit sok energiát használtam fel ez minden.

- Nos, hiszek neked, de több ilyen magánakcióra nincs szükség rendben?

- Persze csak ha nem vágja le megint valaki a fél karodat! – Rosalie tett egy szemrehányó pillantást, de azonnal meg is bánta és lesütötte a tekintetét. Mégis miért beszél ilyen közvetlenül ezzel a vad idegennel? A tegnapi egy különleges eset volt, meg kellet mentenie az életét, de semmit nem tud arról, hogy ki vagy mi ő, és hogy milyen szándékai vannak.

Daun valószínűleg megérezte Rosalie bizonytalanságát, mert hátrébb lépett, majd rövid kutatás után a háta mögött valamit előre nyújtott.

- Ezek gyógynövények meg különböző jótékony hatású bogyók. És mindegyik ehető! Jót fog tenni, és pótolja a tegnap előtt elvesztett energiád.

- Köszönöm… - Rosalie bizonytalanul nyúlt a tál felé, de mikor ő is sorra felismerte a rajta levő növényeket, már sokkal jobb kedvvel látott neki az elfogyasztásuknak. – Várj csak azt mondtad tegnap előtt? Úgy érted egy teljes napot átaludtam?

- Igen valahogy úgy – a fiú válaszától Rosalienak még a még a maradék vér is kifutott az arcából. – De hé, el ne ájulj nekem megint! – Daun ugyan nevetett, de azért aggódva figyelte a lány következő mozdulatát.

- És te végig itt maradtál mellettem?

- Nem szokásom csak úgy otthagyni valakit, aki megmentette az életem!

Rosalie ezen elmosolyodott egy picit, amit Daun kitörő örömmel vett, legalábbis az ő arcára kiülő széles vigyorból ez látszott.

- Szóval Marmoreába tartasz?

- Igen oda – Rosalienak nem tetszett, hogy a beszélgetés hirtelen rá terelődött.

- Tudod az az igazság, hogy mostanában én sem vagyok erre valami kívánatos személy, szóval szívesen elkísérnélek!

- Hát… - a lányt őszintén meglepte a faun ajánlata. Nagyon sok mindenre számított, de erre nem. – nem tudom. Nem igazán ismerjük egymást. Lényegében vad idegenek vagyunk, és te mégis velem akarsz jönni?

- Tudod bármi jobb, mint itt maradnom – a fiú mindig vidám arcát egy percre sötét felhő árnyékolta be.

- És miért is?

- Az nem tartozik rád! – Daun mogyoróbarna szeme egy pillanatra egészen elsötétült. Rosalie megrettent ettől a pillantástól, és egy kicsit hátrébb húzódott. – Várj nem úgy értettem! – nyújtotta ki felé a kezét a fiú. – Csak tudod, elég igazságtalan az eset, és nem akarom, hogy rossz képet alkoss rólam…

- Én meg nem akarok egy körözött bűnözővel együtt utazni! – Rosalie igyekezett bátornak mutatni magát, igaz Daun előbbi komor pillantása nagyon is megijesztette.

- Én sem tudok többet rólad! Szóval akár te is lehetsz tolvaj vagy valami veszedelmes bérgyilkos! – Daun elgondolkodva végigmért a lányt. – Na jó, bérgyilkos tuti nem vagy!

- Akkor kössünk egyezséget! Te elmondod a te történeted én meg az enyémet, azután meglátjuk hogyan tovább! – Rosalie a háta közepére sem kívánta sem azt, hogy fel kelljen elevenítenie a történteket, sem azt, hogy egy idegennel keljen együtt vándorolnia a továbbiakban, de volt valami Daun meleg tekintetében, ami hol az őszi lombok barnájában, hol a méz aranyló színében játszott, és ez a valami nem engedte szabadulni.

- De te kezded a mesét! – fonta össze a karjait dacosan a kecskefiú.

Rosalie vett egy mély levegőt, összeszedte kicsit a gondolatait, majd belekezdett. Az egész történetét elmesélte, valahol ott kezdve, mikor édesanyja megismerte az apját. Mindent kiadott magából, amit az évek alatt felhalmozott. Meglepően jólesett neki elmesélni azt a rengeteg nyomasztó gondolatot, ami eddig benne érlelődött, egy olyan embernek, aki nem ismeri, tehát nem is fogja elítélni.

- Aztán bukkantál te elő a bokorból… - fejezte be végül a históriát. Időközben a nap eljárt felettük, jócskán bealkonyult.

- Hát akkor nem csodálkozom, hogy először kést rántottál, aztán pedig a saját épséged veszélybe sodorva megmentettél… - Daun kissé oldalra billentette a fejét és úgy szemlélte Rosalie arcát, ami egészen kipirult a meséléstől. – Mi lenne, ha én most elmennék és szereznék nekünk némi harapnivalót meg tűzifát, aztán előadom a saját történetem, bár szerintem az fele ennyire lesz izgalmas. Te pedig addig pihenj még egy keveset, mert úgy látom még mindig nem tért vissza minden energiád!

Rosalie először kicsit bizonytalan volt, nem akarta, hogy Daun egyedül hagyja, félt, hogy a fiú csak úgy se szó se beszéd eltűnik. De miután a fiú szavát adta, hogy visszajön Rosalie is belenyugodott, és a füvön elnyúlva figyelte, amint a faun, víg dallamot játszva sípján beszökken a fák közé.

A lány szemében hosszú óráknak tűntek a percek, amiket a hideg parázs mellett töltött, várva Daun visszaérkezését. Ez idő alatt megjárta fejben a poklok poklát, mikor azon töprengett, hogy ismét magára hagyták, és volt a mennyországban is, mikor arra gondolt, végre van megint mellette valaki, aki segíti és támogatja. Aztán mikor már úgy érezte nincs messze az őrülettől, fülét egy kedves dallam ütötte meg, ami eltéveszthetetlenül egy pánsípból származott. A következő pillanatban már a faunt is meglátta, amint kilépett a bokrok közül, egyik kezében vastag hasábokat egyensúlyozva.

- Megérkeztem angyalka! – Daun kedves mosollyal állt neki újraéleszteni a tüzet, miután egy vastag bőr zsákot Rosalie ölébe dobott. – És ahogy láthatod, hoztam vacsorát is.

Rosalie kinyitotta a táskát, és az arca felderült, miközben tartalmát egy vászondarabra borította. A faun kivételes tehetségnek bizonyult az erdei bogyók összegyűjtésében, sőt valahonnan még egy darab lépes mézet is sikerült szereznie.

- Ezzel meg is volnánk! – kiáltott a fiú, mikor a tűz vidám vörös szikrákat szólva életre kelt. – Felkészültél a műsoros vacsorára?

Rosalie csak bólintott, miközben néhány bogyót a szájába tömött.

- Az én történetem nem évekkel, csupán néhány nappal ez előttről indul. A, nos nevezzük törzsnek, amiben élek néhány napja kereskedőket várt, az idei szeverill adagért, amit néhány nagyvárosi piacon akarnak majd eladni. Igen ám, csakhogy valaki megelőzte őket, és kipakolta majdnem a teljes pincénket. Az az igazság, hogy aznap este, mikor ez az eset történ én voltam beosztva őrjáratra, szóval egyből jött a gyanúsítás, miszerint én engedtem be a tolvajt, és valószínűleg jó fizetséget kaptam érte. De persze ebből egy szó sem igaz! – Daun arcét elöntötte a düh, és egy vastag botot hajított a lángok közé, aminek hatására szikrák ezrei pattantak ki a tűzből, vörösre színezve az esti égbolt feketéjét. – Viszont ki hallgatna meg egy fiatal kölyköt, aki már néhányszor rossz fát tett a tűre! Esélyem sem volt elmondani az igazat, egyből a szégyenkőhöz vezettek, hogy levágják a szarvaim. A tulajdon szüleim pedig az első sorból figyelték volna! – ezt olyan keserű szájízzel mondta, hogy Rosalie szerette volna átölelni és megvigasztalni, de persze nem mert közelebb menni a fiúhoz. – Nem akartam így végezni, szóval mikor felemelték a bárdot, amivel meg akartak fosztani a becsületemtől én egyszerűen kiugrottam a kezeik közül. Persze nem volt tökéletes a terv, így szereztem a vállsérülésem. Ezután a történetem kísértetiesen hasonlít a tiédhez. Rohantam, hogy összeszedjem néhány holmim, aztán irány a vadon, és magány. Azt hiszem egy, vagy talán két éjszakát töltöttem egyedül, mielőtt találkoztunk.

- Én annyira sajnálom, ami veled történt! –Rosalie nagyon szerette volna jobban megvigasztalni a fiút, ezeknél az üres szavaknál azonban nem futotta többre az erejéből és a bátorságából, így csak meredten maga elé bámult.

- Ugyan, nincs ezen mit sajnálnod! Hiszen így legalább megismerhettelek téged! Egyébként, mielőtt megkérdeznéd, fogalmam sincs, hogy rabolták ki a pincét, ugyanis én végig az őrhelyemen voltam…

- Nem akartam megkérdezni. Ha, azt mondod, igazad van, én elhiszem, bár azt nem egészen értem miért bízok benned ennyire…

- Talán mert mind a ketten száműzöttek vagyunk! – Rosalie erre a mondatra már felemelte a fejét, így pont elcsípte, ahogy Daun sokat sejtető mosollyal rákacsint.

Thora Mondyle - #3

Thora nagy bajkeverő volt. Mindig kereste az alkalmat, hogy belerondíthasson egy-egy történetbe – ettől lettek azok izgalmasak. Hisz ki szeretne unalmas életet élni? Ha a lány a közelben volt, ettől senkinek nem kellett tartania.

Be is szerzett pár ellenséget így! Nem mindenki vágyott ugyanis fordulatokban gazdag életre.

És ezt Thora képtelen volt megérteni. Neki mindig is első helyen állt, hogy ne unatkozzon. Nem szeretett unatkozni, tudniillik. Nem volt az jó semmire. Miért akarná valaki elunni az életét, és emellett még örülni is neki, hogy elunja az életét? Épp akkora butaság, mint amilyennek hangzik. Mégis voltak ilyen emberek.

De még több volt, aki örült ezeknek a kis közbeavatkozásoknak, bár nem tudták, kitől vagy mitől származnak. Néhányan valamiféle felsőbb erőre gyanakodtak, néhányan titokzatos jótevőkre, néhányan manókra, tündérekre, vagy a jó ég tudja, mire. Néhányan nem agyaltak rajta, csak boldogak voltak, hogy megtörténnek ezek a dolgok.

És néhányan tudták.

Például a Hephill házaspár, még odahaza, Sylában. Furcsa szerzetek voltak, minden szempontból, már az első látásra: mindig, mikor Thora beleütközött a nőbe, Mrs. Hephill vastag, fekete térdzoknit viselt – a szigeten uralkodó állandó meleg ellenére is –, ami kiemelte angyali mivolta miatti magas termetét, hosszú lábait. Mr. Hephill hasonlóan viselkedett: ő könyékig érő vastag, fekete kesztyűt hordott. Amikor Thora észrevette ezeket a meglehetősen fura szokásokat, úgy volt vele, hogy rendben, ha ettől ők jól érzik magukat, mert hát mit is érdekli őt, mit húznak magukra ezek az újonnan érkezettek. Nem szándékozott szoros barátságot kötni velük, vagy ilyesmi, úgyhogy rájuk hagyta. Egészen addig, amíg a házaspár bele nem keverte az ügybe a lányt is.

Egy nap, mikor Thora elsétált előttük sötétedéskor (ment kémkedni Derilla után, hátha talál valamit, amit felhasználhat ellene – ő volt az a lány, akit mindig is utált, pedig Derilla semmit sem tett ellene, egyszerűen csak létezett), Mrs. Hephill hangosan megköszörülte a torkát, és a lány után fordult. Thora visszapillantott, ő is köhintett párat, majd folytatta az útját. Ezúttal Mr. Hephill élesebb és öblösebb torokköszörülése állította meg. Thora visszapillantott, megemelte láthatatlan kalapját, majd ment tovább. Mrs. Hephill utána szólt:

– És a köszönés hol marad, édes lányom?

Thora megállt, bájmosolyt erőltetett az arcára, és hátrafordult.

– Kezdjük ott, hogy nem vagyok a lánya, és folytassuk ott, hogy nem ismerem magukat. Találkoztunk már, egyébként akkor sem köszöntem. De még nem beszéltünk, vagyis maguk idegenek számomra, és idegenekkel nem beszélgetek. Látják, most már beszéltünk egy keveset. Ezután már nagyobb valószínűséggel fogok köszönni, már ha felismerem magukat. Jó estét!

– De szemtelen vagy, te lány! Hát így neveltek a szüleid? Mondd, mi a neved? – tudakolta Mr. Hephill felhúzott szemöldökkel.

– Nem értem, a szüleimnek mi köze lenne ehhez. Azt teszek, amit akarok. És, még egyszer, nem ismerem magukat. Nem adok ki információt magamról.

– Csak találjam meg azokat a szülőket! – morogta a férfi a kilógó, dús orrszőre alatt. – Majd megmondom nekik a magamét!

– Walter! Nem a mi dolgunk, ha a szülei nem tanították meg az illemre. Egyébként is figyelned kell a szívedre. Ne törődj ezzel a pimasz kislánnyal – veregette meg Mrs. Hephill Mr. Hephill mellkasát, feltehetőleg megnyugtatás céljából. – Te pedig – intézte szavait ezúttal Thorához – ne felejts el máskor köszönni!

– Nem felejtek – forgatta meg a szemét a lány. – Mehetek végre? Ezzel elment három perc az életemből, és még csak nem is értelmesen töltöttem.

Mrs. Hephill nagyot sóhajtva legyintett, és hátat fordítva Thorának, bemasírozott a házukba, férjével a nyomában.

Ekkor Thora úgy döntött, jobb lesz, ha a Derilla projektet egy másik napra halasztja: most más dolga akadt.

A ház egy hátsó ablakához lopakodott, és észrevétlenül kihallgatott mindent, amit Mr. Hephill és Mrs. Hephill egymásnak mondott. Néha be is pillantott az üvegen keresztül, hogy felmérje a helyzetet – tudniillik a pontos megfigyeléshez nem elég a füledre támaszkodni. Fél tizenegy körül hazaindult. Útközben, és végig, amíg készülődött az elalváshoz, a terven dolgozott az agya: hogy kellene bekavarnia a házaspár életébe?

Másnap hajnalban, mikor még nem sokan jártak az utcákon, az újonnan megtudott információk birtokában egy kis üzenetet írt egy cetlire, amit aztán átlopott Hephillék kertjébe. Egy celluxdarabbal ráragasztotta a papírt a feltekert locsolócsőre, majd elbújt az egyik dús levelű bokor mögött. Mint megtudta, Mr. Hephill a kertje megszállottja (hozzá kell tenni, ez meg is látszott a pázsiton és növényeken), és minden reggel korán felkel megöntözni a füvet, míg Mrs. Hephill elsétál a közelben lévő boltba az aznapi betevő falat összetevőiért.

Thora nem szeretett kárt tenni másokban, nem szerette megbántani őket. Az egyiküknek sem lett volna kedvező. Nem szerette volna kirúgatni a tanárnőt, csak ráébreszteni, hogy ki kellene javítania azt az egyest a naplóban legalább egy négyesre, „okos az a gyerek, csupán lusta és nem érdekli az adott tantárgy” címszóval. Példának okáért: nem tette tönkre Mr. Hephill kertjét. Csak bekavart az életébe. Ez jobb volt, mint a TV, mint valami comedy show. Ezen tényleg lehetett nevetni, ezen tényleg lehetett izgulni.

Hajnali öt után nyolc perccel Mr. Hephill valóban ott állt a kertben, és hunyorogva olvasta a cetlit, amit ügyetlenül letépkedett kesztyűs kezével a feltekert locsolócsőről. Mikor végzett, értetlenül felpillantott, körbekémlelt (a kis Thora gyorsan visszahúzta a fejét a bokorba), majd dühösen kidobta a papírkát a komposztba, és borongósan tűnődve meglocsolta a kertet (a vízből Thorára is jutott, mert a bácsi volt szíves megöntözni az adott bokor leveleit is, nem csak a gyökerét). Mikor végzett, visszatekerte a slagot a szögre. Ekkor caplatott vissza a térdzoknis, térdig érő nyári ruhát viselő Mrs. Hephill is egy nagy szatyorral, amit Mr. Hephill segítőkészen elvett tőle, miután a nő kinyitotta a száját, hogy mégis miért nem segít neki a drágalátos férje egy nehéz szatyor cipelésében, hiszen tudja jól, hogy a nehéz szatyroktól előjön a sérve (és a drágalátos férj elmotyogta, hogy a nehéz szatyroktól neki is előjön a sérve, de a mogorva vén szatyroktól meg a migrénje).

Ez volt az első lépés Thora tervében, és boldogan nyugtázta, hogy eddig semmi nem tért el az eltervezettől.

Másnap délután egy újabb cetlivel jelent meg a Hephill rezidencián, amit elhelyezett a konyhaablak párkányán, bekopogott, és mikor Mrs. Hephill kinézett, gyorsan leguggolt, nehogy meglássa őt a nő. Hallotta az ablak nyitódását, majd záródását, várt egy kicsit, aztán eliszkolt.

Pár nappal később Thora úgy döntött, most van a tökéletes alkalom a Derilla projekt megvalósításához. A lány házához menet elhaladt egy egymásba kapaszkodó, mosolygó házaspár mellett. Nem tudta, kik ők, mert csak egy futó pillantást vetett rájuk, de mikor meghallotta a háta mögött elhangzó krákogást, és feltámadt benne egy erős déjà vu érzés, rájött, kik mellett haladt el. Köszönés nélkül.

– Elnézést – mondta Thora enyhe éllel a hangjában. – Jó napot kívánok.

És ezzel folytatta is volna útját, ám ismét feldörgött a háta mögött Mr. Hephill torka, így kérdő tekintettel visszafordult.

Mrs. Hephill megsimította Thora fejét. – Jó gyerek vagy te, kislány.

Mr. Hephill buzgón bólogatott, és megveregette Thora vállát. – Bizony, bizony.

Thora értetlenül nézett egyikről másikra. – Attól tartok, nem értem. Mitől lettem pár nap alatt jó gyerek?

Mrs. Hephill mosolyogva válaszolt. – Tudjuk, hogy te voltál. Walter már évezredek óta nem ír nekem ilyen szerelmes leveleket. Ráadásul láttalak a konyhaablak alatt.

Thora elhúzta a száját. – Francba! Hát, igen. Tudtam, hogy az nem a legjobb megoldás, de nem tudtam mást kieszelni.

Mr. Hephill is mosolygott. – Mindenesetre köszönjük, kislány. Nagyon jól estek a leveleid mindkettőnknek. Szeretnénk tudni a jótevőnk nevét, ha szabadna.

– Thora vagyok. Az efféle ügyletek mestere. Szolgálatukra.

Nem volt ez a lány olyan nagy kópé, mint ahogy mindenki más hitte, és mint Thora hitetni akarta velük. Voltak efféle ötletei, és rendszerint meg is valósította őket. Csak ezeket eltussolta. Nem akarta, hogy ezekről legyen ismert. Nem akarta megmutatni a lágyabb oldalát, azt, amelyik érez. Van pár ember, aki tud róla, de csak a közeli ismerősei. És ez így pont jó volt.

„Miért?”, kérdezhetnék. Hát nem ismerik már az emberek ezt az élvezetet, hogy jót tehetnek valakivel? És a jó szubjektív. Bármi lehet jó, ha belegondolunk, nem csak az, ami elsőnek eszünkbe jut róla. Lehet jó, ha valakinek belekavarnak az életébe – jó, mert kell egy kis változás. Jó lehet, ha valakit megnevettetnek, vagy épp megríkatnak, hiszen nem tesz jót, ha az érzelmeidet magadba fojtod.

És jó lehet, ha valakit kirángatunk otthonról, hogy elfeledje szomorúságát, például. Az a valaki talán nem látja elsőre, hogy jót szeretnénk tenni vele, csak később fog rájönni, de addig is: ki kell tartanunk a pozitivitásunk mellett. Mi csak jót szeretnénk.

– Mrs. Mondyle, eljönne velem bevásárolni? – kérte Nedyn. – Mindig is tudni akartam, hol veszi azt a csodálatos ízű kenyeret…