Rosalie vidám dallamra ébredt.
A Nap épp a feje felett állt, ez azt jelentette, hogy olyan dél körül járt az
idő. A sugarak kellemesen cirógatták az arcát, a meleg fény feltöltötte
energiával. A dal egy pánsípból szólt, valahol egész közel, de Rosalie nem
akart megmozdulni, hogy megnézze pontosan honnan. Néhány puha fűszál
csiklandozta az arcát és a tarkóját. Minden annyira tökéletesnek tetszett,
mintha Rosalie nem is épp a saját otthonából menekülne. Mintha az elmúlt pár
nap meg sem történt volna. Mintha nem is találkozott volna a faun fiúval,
akinek hirtelen nem emlékezett a nevére.
- Daun! – és ezzel a
névvel együtt elözönlötték agyát a tegnapi emlékek. Olyan hirtelen ült fel,
mintha hátulról megszúrták volna. Szemei tágra nyíltak a rémülettől, ahogy
körbenézett a kis tisztáson. A táskája azonban még mindig ott hevert
érintetlenül, ahol tegnap hagyta, a tűz, bár a lángok időközben kialudtak, is
érintetlennek tűnt. Daun ott ült tőle nem messze, egy pánsíppal a kezében,
azonban abbahagyta a játékot, mikor Rosalie felült, és most a lányt nézte.
- Nem kell ilyen riadt arcot
vágni! – villantott meg egy féloldalas mosolyt, mikor összekapcsolódott a
tekintetük. – Nem nyúltam semmihez!
Rosalie még gyorsan
leellenőrizte, hogy a nyakában ott lóg-e medálja, majd mikor keze rátalált az
apró makkra ő is megengedett magának egy gyöngécske mosolyt.
- Viszont ha előre tudom, hogy
így kiütöd magad szóltam volna, hogy inkább hagyj meghalni! – Daun
feltápászkodott a helyéről és a lány mellé guggolt. – De ugye már jól vagy? –
arca fürkésző volt, mintha nem is Rosalie arcát nézné, hanem valamit a
bensőjében.
- Igen már rendben vagyok!
Csak egy kicsit sok energiát használtam fel ez minden.
- Nos, hiszek neked, de több
ilyen magánakcióra nincs szükség rendben?
- Persze csak ha nem vágja le
megint valaki a fél karodat! – Rosalie tett egy szemrehányó pillantást, de
azonnal meg is bánta és lesütötte a tekintetét. Mégis miért beszél ilyen
közvetlenül ezzel a vad idegennel? A tegnapi egy különleges eset volt, meg
kellet mentenie az életét, de semmit nem tud arról, hogy ki vagy mi ő, és hogy
milyen szándékai vannak.
Daun valószínűleg megérezte
Rosalie bizonytalanságát, mert hátrébb lépett, majd rövid kutatás után a háta
mögött valamit előre nyújtott.
- Ezek gyógynövények meg
különböző jótékony hatású bogyók. És mindegyik ehető! Jót fog tenni, és pótolja
a tegnap előtt elvesztett energiád.
- Köszönöm… - Rosalie
bizonytalanul nyúlt a tál felé, de mikor ő is sorra felismerte a rajta levő
növényeket, már sokkal jobb kedvvel látott neki az elfogyasztásuknak. – Várj
csak azt mondtad tegnap előtt? Úgy érted egy teljes napot átaludtam?
- Igen valahogy úgy – a fiú
válaszától Rosalienak még a még a maradék vér is kifutott az arcából. – De hé,
el ne ájulj nekem megint! – Daun ugyan nevetett, de azért aggódva figyelte a
lány következő mozdulatát.
- És te végig itt maradtál
mellettem?
- Nem szokásom csak úgy
otthagyni valakit, aki megmentette az életem!
Rosalie ezen elmosolyodott egy
picit, amit Daun kitörő örömmel vett, legalábbis az ő arcára kiülő széles
vigyorból ez látszott.
- Szóval Marmoreába tartasz?
- Igen oda – Rosalienak nem
tetszett, hogy a beszélgetés hirtelen rá terelődött.
- Tudod az az igazság, hogy
mostanában én sem vagyok erre valami kívánatos személy, szóval szívesen
elkísérnélek!
- Hát… - a lányt őszintén
meglepte a faun ajánlata. Nagyon sok mindenre számított, de erre nem. – nem
tudom. Nem igazán ismerjük egymást. Lényegében vad idegenek vagyunk, és te
mégis velem akarsz jönni?
- Tudod bármi jobb, mint itt
maradnom – a fiú mindig vidám arcát egy percre sötét felhő árnyékolta be.
- És miért is?
- Az nem tartozik rád! – Daun
mogyoróbarna szeme egy pillanatra egészen elsötétült. Rosalie megrettent ettől
a pillantástól, és egy kicsit hátrébb húzódott. – Várj nem úgy értettem! –
nyújtotta ki felé a kezét a fiú. – Csak tudod, elég igazságtalan az eset, és
nem akarom, hogy rossz képet alkoss rólam…
- Én meg nem akarok egy
körözött bűnözővel együtt utazni! – Rosalie igyekezett bátornak mutatni magát,
igaz Daun előbbi komor pillantása nagyon is megijesztette.
- Én sem tudok többet rólad!
Szóval akár te is lehetsz tolvaj vagy valami veszedelmes bérgyilkos! – Daun
elgondolkodva végigmért a lányt. – Na jó, bérgyilkos tuti nem vagy!
- Akkor kössünk egyezséget! Te
elmondod a te történeted én meg az enyémet, azután meglátjuk hogyan tovább! –
Rosalie a háta közepére sem kívánta sem azt, hogy fel kelljen elevenítenie a
történteket, sem azt, hogy egy idegennel keljen együtt vándorolnia a
továbbiakban, de volt valami Daun meleg tekintetében, ami hol az őszi lombok
barnájában, hol a méz aranyló színében játszott, és ez a valami nem engedte
szabadulni.
- De te kezded a mesét! –
fonta össze a karjait dacosan a kecskefiú.
Rosalie vett egy mély levegőt,
összeszedte kicsit a gondolatait, majd belekezdett. Az egész történetét
elmesélte, valahol ott kezdve, mikor édesanyja megismerte az apját. Mindent
kiadott magából, amit az évek alatt felhalmozott. Meglepően jólesett neki
elmesélni azt a rengeteg nyomasztó gondolatot, ami eddig benne érlelődött, egy
olyan embernek, aki nem ismeri, tehát nem is fogja elítélni.
- Aztán bukkantál te elő a
bokorból… - fejezte be végül a históriát. Időközben a nap eljárt felettük, jócskán
bealkonyult.
- Hát akkor nem csodálkozom,
hogy először kést rántottál, aztán pedig a saját épséged veszélybe sodorva
megmentettél… - Daun kissé oldalra billentette a fejét és úgy szemlélte Rosalie
arcát, ami egészen kipirult a meséléstől. – Mi lenne, ha én most elmennék és
szereznék nekünk némi harapnivalót meg tűzifát, aztán előadom a saját
történetem, bár szerintem az fele ennyire lesz izgalmas. Te pedig addig pihenj
még egy keveset, mert úgy látom még mindig nem tért vissza minden energiád!
Rosalie először kicsit
bizonytalan volt, nem akarta, hogy Daun egyedül hagyja, félt, hogy a fiú csak
úgy se szó se beszéd eltűnik. De miután a fiú szavát adta, hogy visszajön
Rosalie is belenyugodott, és a füvön elnyúlva figyelte, amint a faun, víg
dallamot játszva sípján beszökken a fák közé.
A lány szemében hosszú óráknak
tűntek a percek, amiket a hideg parázs mellett töltött, várva Daun
visszaérkezését. Ez idő alatt megjárta fejben a poklok poklát, mikor azon
töprengett, hogy ismét magára hagyták, és volt a mennyországban is, mikor arra
gondolt, végre van megint mellette valaki, aki segíti és támogatja. Aztán mikor
már úgy érezte nincs messze az őrülettől, fülét egy kedves dallam ütötte meg,
ami eltéveszthetetlenül egy pánsípból származott. A következő pillanatban már a
faunt is meglátta, amint kilépett a bokrok közül, egyik kezében vastag
hasábokat egyensúlyozva.
- Megérkeztem angyalka! – Daun
kedves mosollyal állt neki újraéleszteni a tüzet, miután egy vastag bőr zsákot
Rosalie ölébe dobott. – És ahogy láthatod, hoztam vacsorát is.
Rosalie kinyitotta a táskát,
és az arca felderült, miközben tartalmát egy vászondarabra borította. A faun kivételes
tehetségnek bizonyult az erdei bogyók összegyűjtésében, sőt valahonnan még egy
darab lépes mézet is sikerült szereznie.
- Ezzel meg is volnánk! –
kiáltott a fiú, mikor a tűz vidám vörös szikrákat szólva életre kelt. –
Felkészültél a műsoros vacsorára?
Rosalie csak bólintott,
miközben néhány bogyót a szájába tömött.
- Az én történetem nem
évekkel, csupán néhány nappal ez előttről indul. A, nos nevezzük törzsnek,
amiben élek néhány napja kereskedőket várt, az idei szeverill adagért, amit
néhány nagyvárosi piacon akarnak majd eladni. Igen ám, csakhogy valaki
megelőzte őket, és kipakolta majdnem a teljes pincénket. Az az igazság, hogy
aznap este, mikor ez az eset történ én voltam beosztva őrjáratra, szóval egyből
jött a gyanúsítás, miszerint én engedtem be a tolvajt, és valószínűleg jó
fizetséget kaptam érte. De persze ebből egy szó sem igaz! – Daun arcét
elöntötte a düh, és egy vastag botot hajított a lángok közé, aminek hatására
szikrák ezrei pattantak ki a tűzből, vörösre színezve az esti égbolt feketéjét.
– Viszont ki hallgatna meg egy fiatal kölyköt, aki már néhányszor rossz fát
tett a tűre! Esélyem sem volt elmondani az igazat, egyből a szégyenkőhöz
vezettek, hogy levágják a szarvaim. A tulajdon szüleim pedig az első sorból
figyelték volna! – ezt olyan keserű szájízzel mondta, hogy Rosalie szerette
volna átölelni és megvigasztalni, de persze nem mert közelebb menni a fiúhoz. –
Nem akartam így végezni, szóval mikor felemelték a bárdot, amivel meg akartak
fosztani a becsületemtől én egyszerűen kiugrottam a kezeik közül. Persze nem
volt tökéletes a terv, így szereztem a vállsérülésem. Ezután a történetem
kísértetiesen hasonlít a tiédhez. Rohantam, hogy összeszedjem néhány holmim,
aztán irány a vadon, és magány. Azt hiszem egy, vagy talán két éjszakát töltöttem
egyedül, mielőtt találkoztunk.
- Én annyira sajnálom, ami
veled történt! –Rosalie nagyon szerette volna jobban megvigasztalni a fiút,
ezeknél az üres szavaknál azonban nem futotta többre az erejéből és a
bátorságából, így csak meredten maga elé bámult.
- Ugyan, nincs ezen mit
sajnálnod! Hiszen így legalább megismerhettelek téged! Egyébként, mielőtt
megkérdeznéd, fogalmam sincs, hogy rabolták ki a pincét, ugyanis én végig az
őrhelyemen voltam…
- Nem akartam megkérdezni. Ha,
azt mondod, igazad van, én elhiszem, bár azt nem egészen értem miért bízok
benned ennyire…
- Talán mert mind a ketten
száműzöttek vagyunk! – Rosalie erre a mondatra már felemelte a fejét, így pont
elcsípte, ahogy Daun sokat sejtető mosollyal rákacsint.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése