Thora Mondyle - #3

Thora nagy bajkeverő volt. Mindig kereste az alkalmat, hogy belerondíthasson egy-egy történetbe – ettől lettek azok izgalmasak. Hisz ki szeretne unalmas életet élni? Ha a lány a közelben volt, ettől senkinek nem kellett tartania.

Be is szerzett pár ellenséget így! Nem mindenki vágyott ugyanis fordulatokban gazdag életre.

És ezt Thora képtelen volt megérteni. Neki mindig is első helyen állt, hogy ne unatkozzon. Nem szeretett unatkozni, tudniillik. Nem volt az jó semmire. Miért akarná valaki elunni az életét, és emellett még örülni is neki, hogy elunja az életét? Épp akkora butaság, mint amilyennek hangzik. Mégis voltak ilyen emberek.

De még több volt, aki örült ezeknek a kis közbeavatkozásoknak, bár nem tudták, kitől vagy mitől származnak. Néhányan valamiféle felsőbb erőre gyanakodtak, néhányan titokzatos jótevőkre, néhányan manókra, tündérekre, vagy a jó ég tudja, mire. Néhányan nem agyaltak rajta, csak boldogak voltak, hogy megtörténnek ezek a dolgok.

És néhányan tudták.

Például a Hephill házaspár, még odahaza, Sylában. Furcsa szerzetek voltak, minden szempontból, már az első látásra: mindig, mikor Thora beleütközött a nőbe, Mrs. Hephill vastag, fekete térdzoknit viselt – a szigeten uralkodó állandó meleg ellenére is –, ami kiemelte angyali mivolta miatti magas termetét, hosszú lábait. Mr. Hephill hasonlóan viselkedett: ő könyékig érő vastag, fekete kesztyűt hordott. Amikor Thora észrevette ezeket a meglehetősen fura szokásokat, úgy volt vele, hogy rendben, ha ettől ők jól érzik magukat, mert hát mit is érdekli őt, mit húznak magukra ezek az újonnan érkezettek. Nem szándékozott szoros barátságot kötni velük, vagy ilyesmi, úgyhogy rájuk hagyta. Egészen addig, amíg a házaspár bele nem keverte az ügybe a lányt is.

Egy nap, mikor Thora elsétált előttük sötétedéskor (ment kémkedni Derilla után, hátha talál valamit, amit felhasználhat ellene – ő volt az a lány, akit mindig is utált, pedig Derilla semmit sem tett ellene, egyszerűen csak létezett), Mrs. Hephill hangosan megköszörülte a torkát, és a lány után fordult. Thora visszapillantott, ő is köhintett párat, majd folytatta az útját. Ezúttal Mr. Hephill élesebb és öblösebb torokköszörülése állította meg. Thora visszapillantott, megemelte láthatatlan kalapját, majd ment tovább. Mrs. Hephill utána szólt:

– És a köszönés hol marad, édes lányom?

Thora megállt, bájmosolyt erőltetett az arcára, és hátrafordult.

– Kezdjük ott, hogy nem vagyok a lánya, és folytassuk ott, hogy nem ismerem magukat. Találkoztunk már, egyébként akkor sem köszöntem. De még nem beszéltünk, vagyis maguk idegenek számomra, és idegenekkel nem beszélgetek. Látják, most már beszéltünk egy keveset. Ezután már nagyobb valószínűséggel fogok köszönni, már ha felismerem magukat. Jó estét!

– De szemtelen vagy, te lány! Hát így neveltek a szüleid? Mondd, mi a neved? – tudakolta Mr. Hephill felhúzott szemöldökkel.

– Nem értem, a szüleimnek mi köze lenne ehhez. Azt teszek, amit akarok. És, még egyszer, nem ismerem magukat. Nem adok ki információt magamról.

– Csak találjam meg azokat a szülőket! – morogta a férfi a kilógó, dús orrszőre alatt. – Majd megmondom nekik a magamét!

– Walter! Nem a mi dolgunk, ha a szülei nem tanították meg az illemre. Egyébként is figyelned kell a szívedre. Ne törődj ezzel a pimasz kislánnyal – veregette meg Mrs. Hephill Mr. Hephill mellkasát, feltehetőleg megnyugtatás céljából. – Te pedig – intézte szavait ezúttal Thorához – ne felejts el máskor köszönni!

– Nem felejtek – forgatta meg a szemét a lány. – Mehetek végre? Ezzel elment három perc az életemből, és még csak nem is értelmesen töltöttem.

Mrs. Hephill nagyot sóhajtva legyintett, és hátat fordítva Thorának, bemasírozott a házukba, férjével a nyomában.

Ekkor Thora úgy döntött, jobb lesz, ha a Derilla projektet egy másik napra halasztja: most más dolga akadt.

A ház egy hátsó ablakához lopakodott, és észrevétlenül kihallgatott mindent, amit Mr. Hephill és Mrs. Hephill egymásnak mondott. Néha be is pillantott az üvegen keresztül, hogy felmérje a helyzetet – tudniillik a pontos megfigyeléshez nem elég a füledre támaszkodni. Fél tizenegy körül hazaindult. Útközben, és végig, amíg készülődött az elalváshoz, a terven dolgozott az agya: hogy kellene bekavarnia a házaspár életébe?

Másnap hajnalban, mikor még nem sokan jártak az utcákon, az újonnan megtudott információk birtokában egy kis üzenetet írt egy cetlire, amit aztán átlopott Hephillék kertjébe. Egy celluxdarabbal ráragasztotta a papírt a feltekert locsolócsőre, majd elbújt az egyik dús levelű bokor mögött. Mint megtudta, Mr. Hephill a kertje megszállottja (hozzá kell tenni, ez meg is látszott a pázsiton és növényeken), és minden reggel korán felkel megöntözni a füvet, míg Mrs. Hephill elsétál a közelben lévő boltba az aznapi betevő falat összetevőiért.

Thora nem szeretett kárt tenni másokban, nem szerette megbántani őket. Az egyiküknek sem lett volna kedvező. Nem szerette volna kirúgatni a tanárnőt, csak ráébreszteni, hogy ki kellene javítania azt az egyest a naplóban legalább egy négyesre, „okos az a gyerek, csupán lusta és nem érdekli az adott tantárgy” címszóval. Példának okáért: nem tette tönkre Mr. Hephill kertjét. Csak bekavart az életébe. Ez jobb volt, mint a TV, mint valami comedy show. Ezen tényleg lehetett nevetni, ezen tényleg lehetett izgulni.

Hajnali öt után nyolc perccel Mr. Hephill valóban ott állt a kertben, és hunyorogva olvasta a cetlit, amit ügyetlenül letépkedett kesztyűs kezével a feltekert locsolócsőről. Mikor végzett, értetlenül felpillantott, körbekémlelt (a kis Thora gyorsan visszahúzta a fejét a bokorba), majd dühösen kidobta a papírkát a komposztba, és borongósan tűnődve meglocsolta a kertet (a vízből Thorára is jutott, mert a bácsi volt szíves megöntözni az adott bokor leveleit is, nem csak a gyökerét). Mikor végzett, visszatekerte a slagot a szögre. Ekkor caplatott vissza a térdzoknis, térdig érő nyári ruhát viselő Mrs. Hephill is egy nagy szatyorral, amit Mr. Hephill segítőkészen elvett tőle, miután a nő kinyitotta a száját, hogy mégis miért nem segít neki a drágalátos férje egy nehéz szatyor cipelésében, hiszen tudja jól, hogy a nehéz szatyroktól előjön a sérve (és a drágalátos férj elmotyogta, hogy a nehéz szatyroktól neki is előjön a sérve, de a mogorva vén szatyroktól meg a migrénje).

Ez volt az első lépés Thora tervében, és boldogan nyugtázta, hogy eddig semmi nem tért el az eltervezettől.

Másnap délután egy újabb cetlivel jelent meg a Hephill rezidencián, amit elhelyezett a konyhaablak párkányán, bekopogott, és mikor Mrs. Hephill kinézett, gyorsan leguggolt, nehogy meglássa őt a nő. Hallotta az ablak nyitódását, majd záródását, várt egy kicsit, aztán eliszkolt.

Pár nappal később Thora úgy döntött, most van a tökéletes alkalom a Derilla projekt megvalósításához. A lány házához menet elhaladt egy egymásba kapaszkodó, mosolygó házaspár mellett. Nem tudta, kik ők, mert csak egy futó pillantást vetett rájuk, de mikor meghallotta a háta mögött elhangzó krákogást, és feltámadt benne egy erős déjà vu érzés, rájött, kik mellett haladt el. Köszönés nélkül.

– Elnézést – mondta Thora enyhe éllel a hangjában. – Jó napot kívánok.

És ezzel folytatta is volna útját, ám ismét feldörgött a háta mögött Mr. Hephill torka, így kérdő tekintettel visszafordult.

Mrs. Hephill megsimította Thora fejét. – Jó gyerek vagy te, kislány.

Mr. Hephill buzgón bólogatott, és megveregette Thora vállát. – Bizony, bizony.

Thora értetlenül nézett egyikről másikra. – Attól tartok, nem értem. Mitől lettem pár nap alatt jó gyerek?

Mrs. Hephill mosolyogva válaszolt. – Tudjuk, hogy te voltál. Walter már évezredek óta nem ír nekem ilyen szerelmes leveleket. Ráadásul láttalak a konyhaablak alatt.

Thora elhúzta a száját. – Francba! Hát, igen. Tudtam, hogy az nem a legjobb megoldás, de nem tudtam mást kieszelni.

Mr. Hephill is mosolygott. – Mindenesetre köszönjük, kislány. Nagyon jól estek a leveleid mindkettőnknek. Szeretnénk tudni a jótevőnk nevét, ha szabadna.

– Thora vagyok. Az efféle ügyletek mestere. Szolgálatukra.

Nem volt ez a lány olyan nagy kópé, mint ahogy mindenki más hitte, és mint Thora hitetni akarta velük. Voltak efféle ötletei, és rendszerint meg is valósította őket. Csak ezeket eltussolta. Nem akarta, hogy ezekről legyen ismert. Nem akarta megmutatni a lágyabb oldalát, azt, amelyik érez. Van pár ember, aki tud róla, de csak a közeli ismerősei. És ez így pont jó volt.

„Miért?”, kérdezhetnék. Hát nem ismerik már az emberek ezt az élvezetet, hogy jót tehetnek valakivel? És a jó szubjektív. Bármi lehet jó, ha belegondolunk, nem csak az, ami elsőnek eszünkbe jut róla. Lehet jó, ha valakinek belekavarnak az életébe – jó, mert kell egy kis változás. Jó lehet, ha valakit megnevettetnek, vagy épp megríkatnak, hiszen nem tesz jót, ha az érzelmeidet magadba fojtod.

És jó lehet, ha valakit kirángatunk otthonról, hogy elfeledje szomorúságát, például. Az a valaki talán nem látja elsőre, hogy jót szeretnénk tenni vele, csak később fog rájönni, de addig is: ki kell tartanunk a pozitivitásunk mellett. Mi csak jót szeretnénk.

– Mrs. Mondyle, eljönne velem bevásárolni? – kérte Nedyn. – Mindig is tudni akartam, hol veszi azt a csodálatos ízű kenyeret…