Rosalie Oak - #4 Gyanakvásra ad okot

A hosszas repülések és a rövid földön töltött éjszakák rendkívül kimerítették Rosalie edzetlen szárnyait, ám a lány nem mert néhány óránál többet a talaj közelében eltölteni. Élelme, amit magával hozott, vészesen fogyott, már csupán egy, vagy maximum két napra volt elegendő. Ugyan, édesanyjának köszönhetően többé kevésbe felismerte az ehető bogyókat és növényeket, összegyűjtésükkel csupán ideig-óráig tudta halasztani a súlyos tényt, ami mint egy vészjósló bárd ott lebegett a feje fölött, miszerint kénytelen lesz még Marmorea előtt betérni valami kisebb városba, vagy faluba. Azonban ez rögvest egy második gondot is szült. Azt ugyan tudta, hogy miként tud eljutni a nyüzsgő kikötővárosba, Oucklerno ritkásan lakta vidék volt, tehát arról fogalma sem volt, hol találhat a közelben lakott területet.

- Hát ez már mindenképp a holnap problémája lesz! – mormolta magában a lány, miközben a fáradtságtól leszállás helyett már-már szinte lezuhant az égből. Azonban mielőtt elérte volna a lombkoronaszintet, valami szemet szúrt neki a horizont szélén. Az alkonyi napsugarak ott nem hosszam elnyúló erdőség lombját festették bíborszínűre, helyette arany csillámporként terültek szét a láthatár mentén. Rosalie arcán széles mosoly terült szét. A sugarak ugyanis a széles vízfelszín miatt szóródtak úgy szerteszét. Holnap végre elérheti a folyót, amiről tudta, hogy Marmoreát és a Zoran tengert köti össze, fontos kereskedelmi útvonalként.

- Legalább holnap a kulacsomat fel tudom tölteni friss vízzel! Így lehet, hogy mégsem kell kitérőt tennem… - töprengett Rosalie miközben ágakat és gallyakat keresett az avarban, hogy tüzet tudjon rakni.

Csakhamar csinos kis tűz lobogott a tisztás közepén, ahová aznap leszállt eltölteni az éjszakát. Meglepően gyorsan belejött a tűzgyújtás fortélyaiba, főleg annak a hatására, hogy tűz nélkül valószínűleg már a második éjjelen halálra fagyott volna. A lány egészen közel húzódott a lángokhoz, hagyta, hogy a meleg ellazítsa elgémberedett kezét, lábát, és hogy új erőt öntsön szárnyaiba. Valószínűleg elszundíthatott, mert a következő pillanatban arccal a föld felé találta magát, és már a tűz sem égett olyan hevesen, mint mikor letelepedett mellé. Bár az apró lángok még mindig sugároztak magukból hőt Rosalie ereiben jéggé dermedt a vér, ugyanis a közeli bokorból halk neszezés szűrődött felé. A lány gyorsan cselekedett, szárnyaira felélesztette az álcát, és azért az apró tőrért nyúlt, amit még menekülése napján rejtett el csizmaszárában. Talpra ált, és bár minden porcikája remegett hangjára igyekezett nyugalmat erőltetni.

- Ki van ott? – kiáltott bele a sötétbe, bár a kiáltás inkább tűnt a szél susogásának, mint fenyegető élű kérdésnek. – Bárki is az jobban teszi, ha előjön!

- Nyugalom ifjú szépség csak nyugalom! – különös szerzet lépett elő a fák közül, olyan amilyet Rosalie még életében nem látott, csak néhány, gyűlölködéstől fűtött történetben hallott létezéséről.

- Egy faun?

- Valóban az volnék, szépséges leány, becses nevem Daun! – hajolt földig a kecskelábú teremtmény. Mikor ismét felemelkedett Rosalie alaposan szemügyre vette az arcát is. Fiatalnak tűnt, nem lehetett sokkal idősebb nála, finom arcvonásaiban még volt valami gyermeteg dac, de állán már apró kecskeszakáll sötétlett. Göndör gesztenyebarna hajából arasznyi nagyságú szarvak meredeztek az ég felé. Fülei is hosszúak és hegyesek voltak, egy cseppet elálltak arcától. Lábát sűrű szőr borította, de semmiféle ruhát nem viselt. Meztelen felsőtestét valószínűleg a Nap barnította meleg, bronzos árnyalatúvá, izmai erőtől duzzadva feszültek meg bőre alatt minden apróbb mozdulatától. A másodpercek némán lógtak köztük a levegőben, mialatt Rosalie az idegent bámulta. Végül ismét a faun szólalt meg:

- Esetleg szabad megtudnom a te nevedet is szép hölgy? – szemében barátságos fény csillant, amit Rosalie nem tudott figyelmen kívül hagyni. Valamint a fiú felől áradó pozitív, barátságos érzéseket sem, amik igyekeztek betölteni a teljes tudatát.

- A nevem Rosalie! – szavai alig voltak többek az agák közt cikázó szellőnél, mintha ő maga sem lenne biztos benne, hogy ez a neve.

- Örvendek a szerencsének Miss. Rosalie!- hajolt meg ismét Daun. – Mondja, lehet olyan arcátlan kérésem, hogy csatlakozhatok-e önhöz ezen a hűvös éjszakán a tűz mellé?

- Hát… ööö… izé…

- Egy percig sem kell bennem ellenséget vagy bármiféle ártó szándékot feltételeznie! Azt a tőrt is egészen nyugodtan elteheti!

Rosalie arcát egy pillanatra elöntötte a pír, bár ez az időközben a tájra borult félhomályban nem látszódott. Eszébe jutott édesanyja, aki arra nevelte, hogy mindig segítsen az elesetteken és azokon, akik a segítségét kérik. Egészen elszégyellte magát, amiért először az jutott eszébe el kell üldözni azt a fiút, aki csak melegedni akart a tűznél.

- Természetesen maradhatsz! Csak kérlek, fejezd be ezt a rendkívüli udvariaskodást. Valahogy gyanakvásra ad okot!

- Ahogy kéred! – azzal Daun lehuppant a földre a tűz mellé, majd a Rosalie által felhalmozott kupacból újabb hasábokat dobott, a már egyre gyengülő lángok közé. – De akkor én is hagy kérjelek meg rá, hogy vedd le a szárnyaidat elfedő búbájt! Tudod ez is gyanakvásra ad okot!

Rosalie ijedtében összerezzent, és szoborrá dermedt.

- Te mégis honnan… ?

- Faun tulajdonság! Megérzem a rejtő bűbájt – magyarázta Daun a tűzbe bámulva, mintha észre se vette volna a lány ijedségét.

 - Értem…- azzal Rosalie ismét láthatóvá tette az út porától, a napok alatt szürkére színeződött szárnyait és helyet foglalt a tűz másik oldalán, szemben a faunnal.

- Mondd csak merre tart egy ilyen gyönyörű lány egyes egyedül ebben a veszélyes vadonban? Nem csak olyan lenyűgözően jóképű és kedves lényekkel találkozhatsz ám erre, mint én! – a fiú kivillantotta hófehér fogait egy széles mosoly keretein belül.

- Marmoreába tartok – Rosalie is halványan elmosolyodott. Tetszett neki a fiú közvetlensége és a még mindig az agyában áramló jókedv. Bár volt valami más is a fiú elméjéből érkező érzelmek közt, mint vidámság és jókedv, de utóbbi kettő annyira elnyomta azt, hogy Rosalie csak a halvány nyomát tudta felfedezni, így nem is nagyon törődött vele.

- Hát az még jó pár nap innen. Tudod én a környéken élek, ismerek … - a mondat közepén Daun arca fájdalmas grimaszba torzult, és a vállához kapott. Rosalie ekkor vette észre a kezdetleges kötést a fiú bal felkarján. A fehér pólyán gyorsan terebélyesedett egy vörös folt és a Daun felől érkező érzelmek is fájdalommá és ijedtséggé változtak.

- Úr isten mi történt veled? – Rosalie villám gyorsan a fiú mellett termett és a kötést kezdte vizsgálni.

- Csak egy kis vágás igazán semmiség!- de a faun arca újra fájdalmasan összerándult, így Rosalie képtelen volt hinni neki.

- Ne titkolózz! Tudod, az gyanakvásra ad okot!

Daun arcán gyenge mosoly suhant keresztül.

- Megvádoltak valamivel és meg akartak büntetni én pedig elszöktem… Csak a szökés nem sikerült valami jól…

- Ismerős helyzet… Engedd, hogy megnézzem! – Rosalie igyekszik lefeszegetni az erős ujjakat a kötésről. – Bízz bennem értek hozzá!

Daun ujjai végül engedtek és Rosalie szemügyre vehette a sebhelyet. Mély vágás volt, amit valószínűleg egy rendkívül éles és vastag penge okozott. Egészen frissnek tűnt, csak a seb peremén volt egy kis alvadt vér, ami arra engedte következteti a lányt, hogy a fiú pár órája szerezhette.

- Csukd be a szemed! – utasította Daunt. A fiú kérdezés nélkül engedelmeskedett, Rosalie gondolati közé is beáramlott a fiúból érkező bizalom.

A lány nem tétovázott, hosszú ujjait a sebre helyezte, és erősen összpontosított. Elképzelte magában a bőrt szépen, egészségesen és sértetlenül.

- Mindenki megérdemli, hogy segítsenek rajta! - A mágia szinte magától eredt meg benne, ujjait aranyszínű ragyogás vette körbe, majd leszivárgott a sebbe, mintha el akart volna keveredni a vérrel. Daun érzete a testében egyre jobban szétáradó meleget, és még lehunyt szemhéján keresztül is majd megvakult az egyre erősödő ragyogástól. Aztán a fény hirtelen eltűnt, a fájdalommal együtt, ami eddig a karjában lüktetett. Kinyitotta szemét, és az első, amit megpillantott, Rosalie fáradt, de boldog arca volt. A második pedig a sebhely. Vagyis inkább annak hűlt helye. Még egy aprócska heg sem maradt utána.

- Ezt mégis hogyan?

- Félvér angyal adottság!- mondta Rosalie azzal elájult.