Laurel Yrthraeth - 2# Ayrin

Laurel igyekezett feltűnésmentesen végigmenni Alconia kacskaringós macskaköves utcáin, de mindeközben sietnie is kellett. Tudta, hogy hamar fel fogják fedezni eltűnését, és minden bizonnyal a keresésére indulnak majd és bele sem mert gondolni abba, hogy mi lesz, ha esetleg megtalálják. Az biztos, hogy az apja éktelen haragra gerjedne, és még a héten hozzáadná ahhoz a Ruvynhoz.

Ahogyan egyre közelebb és közelebb ért a hegyekhez, egyre ritkultak a házak, és helyüket rétek, és gyümölcsösök váltották fel. Meglepően sokan voltak a késői időpont ellenére az utcákon, mindenfelé hosszú ruhás elfek sürgölődtek, és a két nap múlva kezdődő téltemető ünnepségre készülődtek. A gyönyörű, fából és üvegből épített házakat mindenfelé égősorokkal aggatták tele, amelyekben aprócska szentjánosbogarak világítottak, az ablakokba díszeket tettek, a bejárathoz, és a fák tövéhez pedig lámpásokat helyeztek, amelyek világítottak az éjszakában. Laurel szívét szomorúság öntötte el, ahogyan ez a fenséges látvány a szeme elé tárult. Alconia csodálatos volt az ünnepségek idején, és szívből sajnálta, hogy az ez évit már nem láthatja. De muszáj volt sietnie, hiszen lehet, hogy két nap múlva már túl késő lesz, és egy idegen felesége lesz.

Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, amikor a város falához érkezett.

-         Merre ilyen korán? – Laurel szíve a torkába ugrott, amikor az egyik lándzsával felfegyverzett őr odalépett hozzá. Hirtelen roppant dühös lett magára, amiért nem gondolt erre. Hiszen ötszáz éve minden nap fegyveres őrök állnak Alconia kapuinál. Értelmetlen szokás volt ez, és az elfek mérhetetlen félelmét jelképezte.

-         A… Ayrin kunyhójához – dadogta a lány, és érezte, ahogyan a hangja elvékonyodik.

-         Fedd fel magad! – mondta a társa, és egy lépéssel közelebb lépett a lányhoz, lándzsáját enyhén felé döntve. Az elf-lány lehunyta a szemeit, és érezte, ahogyan egész testében megremeg. Hát ennyi is lett volna a nagy terv. Muszáj lelepleznie magát, különben gyanússá fog válni az őröknek, de akik így tudni fogják, hogy hova készül, és merre keressék. A lány nagyon sóhajtott, felemelte a kezét, és egy pillanatig habozott, mire leemelte volna a fekete kapucnit. Érezte, ahogyan kezei megremegnek, de gyorsan összeszedte magát, és próbált magabiztosnak tűnni.

Az őrök, amikor meglátták, hogy kivel van dolguk, azonnal mélyen fejet hajtottak.

-         Laurel hercegnő! Nem számítottunk rá, hogy önnel találkozunk itt ezen a késői órán! – válaszolták kórusban, hangjukból meglepődöttség érződött ki.

-         Sürgős beszélnivalóm van a mágussal, apám megbízásából – válaszolt egy árnyalatnyival határozottabb hangon. – Kérem, hogy bocsássanak utamra.

-         Természetesen, hercegnő! – az őrök félrehúzódtak, és ismét meghajoltak, ahogyan a lány elhaladt mellettük. 

Laurel szíve hevesen dobogott, ahogyan maga mögött hagyta a várost, és csak remélni merte, hogy az őrökben nem keltett gyanút a viselkedése. Az égre nézett, hogy tudjon valamelyest tájékozódni. Ahogyan meg tudta állapítani, úgy háromnegyed óra telhetett el alkonyat óta, mai azt jelenti, hogy negyed óra van még hátra vacsoráig, és addig, amíg az apja észre nem veszi, hogy eltűnt. Nem tehet mást, sietnie kell, ha nem akarja, hogy elkapják.

Az út felfelé vezetett egy füves domboldalon keresztül egyenesen fel a hegy oldalába. Az út mentét terebélyes fák, bokrok, és megannyi kora tavaszi virág szegélyezte, amelyek nappal bizonyára gyönyörűek lettek volna. Az út mellett aprócska patak csörgedezett, Laurel éles érzékeivel még egy-egy hal csobbanását is felfedezni vélte a víz zubogása közepett. Egy pillanatra megállt, és elővette a térképet, amelyet eddig gondosan összehajtogatva a zsebében őrzött. Gyorsan megtalálta az „Ayrin kunyhója” feliratú pöttyöt, és megnyugvással konstatálta, hogy jó irányba halad, és hamarosan odaér. Ismét felpillantott az égre. Az alkonyat utolsó sugarai még haloványan derengtek az égen, a telihold pedig éppen előbújni készült a hegyek mögül. Enyhe kora tavaszi idő volt, a szél lágyan fújdogált, a csillagok pedig szikrázva ragyogtak az égen. Pont ideális idő a szökéshez. Ha minden jól megy, holnap ilyenkorra már átjut a hegyeken.

Csak most eszmélt rá, hogy ilyen rövid idő alatt milyen messzire került az otthonától. Elrakta a térképet, és pillantása az immár alatta elterülő városra, és a völgy túloldalán a hegyoldalba épített díszes királyi palotára tévedt. Kétségkívül roppant hosszú utat tett meg már ilyen kis idő alatt is, és messzebb jár az otthonától, mint az elmúlt néhány évben valaha is. Hideg borzongás futott végig rajta, és önkéntelenül is szorosabbra húzta fekete köpenyét. Annyira hihetetlennek tűnt az egész. Még maga sem hitte el, hogy igazán lenne esélye megszökni.

Az út meredeken emelkedni kezdett felfelé, és Laurel nemsokára egy takaros, a fák között rejtőző tisztáshoz ért, amelyen egy ház állt. Éles tünde-szemei gyorsan hozzászoktak a sötéthez, és hamar megállapította, hogy nem is annyira ház, hanem inkább egy düledező viskó volt az, amelyben minden bizonnyal Ayrin lakott. Köztudott volt az elfek körében, hogy a vén mágus nemtörődöm, és híres a hanyagságáról, de a lány nem gondolta volna, hogy egy ilyen rozzant helyen él, mint amilyennek ez a kunyhó tűnt.

Laurel habozott egy pillanatig, és hirtelen meginogni érezte szilárd elhatározását, de aztán megmakacsolta magát. Összeszorította a fogát, egyenesen az ajtóhoz ment, és bekopogott rajta. Arra számított, hogy senki sem lesz itthon, mivel a kunyhó ablakai sötétnek tűntek. De legnagyobb meglepetésére az ajtó kisvártatva kitárult, és egy vén, ráncos alak fogadta őt.

-         Ó, Laurel hercegnő! Nem számítottam az érkezésedre! – hajolt meg szinte földig a vénember, hangja érdesen csengett az erdő csöndjében. Laurel alaposan végigmérte a vele szemben állót és megállapította, hogy egy cseppet sem hasonlít egy mágusra. Eddig csak egyetlen egyszer találkozott vele, még a nyári napforduló ünnepén, de egyáltalán nem ilyennek emlékezett rá.  Az öregember szakadt, koszos, néhol penészes nadrágot, és hozzá egy kifakult pulóvert viselt, és hátára valamiért hosszú sötétszürke palástot terített. Az elf-lányt orrfacsaró bűz csapta meg, ahogyan az közelebb lépett hozzá, és amiben az elfek által is kedvelt mézsör illatát vélte felfedezni. A mágus üdvözlésképpen rávigyorgott a lányra, amitől Laurel önkéntelenül is hátrált egy lépést, és megállapította, hogy Ayrinnek több füle van, mint foga.

-         Miben segíthetek? – vigyorgott továbbra is a vénember.

-         Sürgős segítségre van szükségem, és csak te tudsz nekem segíteni, Ayrin – vágott bele mindennemű udvariaskodás nélkül. Tudta, hogy nem sok ideje van, és sietnie kell.

-         Valóban? – lehelte a férfi, amitől mindent belengett az alkohol émelyítő bűze. Laurel igyekezett felülkerekedni undorán, és lecsillapítani szapora szívverését, majd folytatta.

-         Ne aggódj, segítségedet busásan meghálálom!

-         Ugyan, fenséges hercegnő, ebben nem kételkedem! – mondta Ayrin nyájasan, és két kezét Laurel felé nyújtotta. A lány iszonyú haragra gerjedt, amikor nyilvánvalóvá vált számára a mágus szándéka, de nem tehetett mást, kénytelen volt lenyelni a dühét. A szarvasbőr-táskájába nyúlt, és előhalászott egy marék alconi érmét, amelyet Ayrin koszos markába csúsztatott. A vénember ha lehet, még jobban elvigyorodott, amikor meglátta a pénzt, és egy széles mozdulattal beinvitálta Laurelt a kunyhóba. A lány azonban nem mozdult.

-         Az ügy nagyon sürgős, Ayrin, most nincs erre időm!

-         Ahogy a kisasszony gondolja! – nevetett gurgulázó hangon a mágus, és még mindig a tenyerében heverő pénzkupacot bámulta. Bizonyára arra a temérdek mézsörre gondol, amelyet ebből fog venni, futott át Laurel agyán a gondolat, de gyorsan összekapta magát, és folytatta.

-         Mutasd meg nekem az Alconiából kivezető utat, Ayrin! Tudom, hogy tudod, merre van, hiszen te varázsoltad el ezt a királyságot! – mondta határozottan, bár érezte, hogy hangja elvékonyodik.

-         Ó! – a mágus egyszerre vágott meglepett, és bárgyún mosolygó arcot. Ráncai összefutottak az arcán, és busa szemöldöke egészen a homloka közepéig szaladt fel. – És mi oka lenne rá Alconia hercegnőjének, hogy ily sietősen hagyja el az országot, aminek egy napon az uralkodója lesz?

-         Az nem rád tartozik – vágott vissza a lány, de érezte, ahogyan pillanatról pillanatra foszlik semmivé a magabiztossága. Nagyon sóhajtott, és az ajkába harapott. Nem tudta, mennyi árulhat el a mágusnak, de úgy érezte, valamivel meg kell indokolnia a tettét. – Az apám férjhez akar adni egy idegenhez, és olyan dolgokra akar kényszeríteni, amit nem akarok. Nem tudok itt tovább élni, úgy érzem, mintha ketrecbe lennék zárva – mondta végül csendesen.

-         Pedig igazán nem panaszkodhat, fenség! – villantotta ki maradék fogait Ayrin, olyan szélesen mosolygott. – Hiszen mindene megvan, amit csak kívánhat, és a külvilág pedig ki tudja, milyen veszedelmes!

-         Nem érdekel! – csattant fel az elf-lány, és érezte, hogy a türelme a végét járja. Nem érdekelték az öregember okításai a külvilágról, csak minél hamarabb el akart menni innen. Ha tehette volna, már rég elrohant volna végig az ösvényen, ki a szabadságba. De úgy tűnt, Ayrin nem volt valami közlékeny vele szemben.

-         Csak mondd meg, merre találom a kivezető ösvényt! – sziszegte dühösen.

-         És mit mondjak majd, ha a fenséges Daerion király erre jár, és a lányát keresi?

-         Az a te dolgod! Annyi pénzt adtam neked, ennyiért igazán kitalálhatsz valamit!

-         De nem eleget! – mondta a mágus már szinte vicsorogva, és markát újra Laurel felé nyújtotta. Hogy merészeli! – csattant fel magában a lány, de inkább lenyelte a haragját, remegő kézzel újra a táskájába nyúlt, és újabb aranyérméket nyújtott oda a férfinak. Attól tartott, ha vitatkozni kezd vele, Ayrin még meggondolja magát, és nem segít neki. Érezte, ahogyan a kétségbeesés erőt vesz rajta, és könnyes szemmel figyelte, ahogyan a mágus a derekán lógó erszénye csúsztatja a pénzt, majd besiet a házba, és egy térképpel a kezében bukkan fel. Megalázónak érezte a helyzetet, önmagát pedig szerencsétlennek, és meghunyászkodónak, de nem volt jobb ötlete. A szabadságért áldozatokat kell hozni, mondta még egyszer régen az édesapja. Hát ez pontosan olyan helyzet volt. Neki is fel kellett áldoznia valamit azért, hogy kijusson innen.

-         Tudod, fenség, nem te vagy az egyetlen hosszú életem során, aki ezzel a kéréssel fordult felém – váltott Ayrin komolyabb hangnemre, és a lány orra alá dugta a térképet, aki még a sötétség ellenére is pontosan látta, hogy mi áll rajta. A foszladozó papíron Alconiát, és a környező hegyeket, és völgyeket lehetett látni, és majdnem olyan volt, mint az ő térképe. De ezen mégis több minden volt. Titkos ösvényeket, alagutakat, és átjárókat vélt rajta felfedezni, amiknek a létét még csak nem is sejtette, és az egyik…

Laurel a szája elé kapta a kezét, hogy ne sikoltson meglepetésében.

Kivezetett Alconiából.

Szemével végigkövette az ösvényt, ami legnagyobb megdöbbenésére Ayrin házától nem messze kezdődött, és végigvezetett három dombon, és két völgyön, mielőtt véget ért volna.

-         Ez lenne az? – érintette meg remegő ujjakkal a keskeny vonalat.

-         Úgy bizony – válaszolta érdes hangon az öregember, és ő is a térkép fölé hajolt, amelyet pontosan ugyanolyan jól látott éles érzékeivel, mint Laurel. – Két nap, mire végigérsz rajta, ha pontosan követed.

-         És mi vár rám a végén?

-         Ó, azt senki sem tudja, Laurel Yrthraeth! Úgy hívják – a külvilág! Amelyet egyikünk sem ismer pontosan. Ezer veszély várhat odakint; haramiák, tolvajok, és a gonosz világ, amely mind csak Alconia kincseire áhítozik.

-         Nem érdekel! – vágta rá Laurel újra, és makacsul kizárta a tudatából Ayrin szavait. Nem érdekelték a veszélyek; ő csak ki akart jutni innen. Kikapta a térképet a mágus kezéből, és eltette a táskájába, mire az bárgyún elvigyorodott.

-         Hát jó, ha így gondolod, fenség! De ne feledd, én figyelmeztettelek! Mint ahogyan az előtted itt járókat is!

-         Hogy érted, hogy az előttem itt járókat? – kérdezte Laurel remegő hangon, és érezte, ahogyan izmai futásra készen megfeszülnek. Kész volt, hogy akármelyik pillanatban sarkon forduljon, és elrohanjon, be a fák közé. Csak most jutott el a tudatához a férfi iménti mondata, miszerint nem ő volt az egyetlen, aki a kiutat kereste.

-         Hiszen mondtam neked, nem te vagy az első, aki ilyet kér tőlem. Már sokan jártak itt, ötven-száz évente mindig akad valaki, aki megunta Alconiát, és el akart menni innen. Bár te igen kivételes eset vagy, hiszen hercegnő eddig egy se akadt köztük! És képzeld, igen rövid idő telt el azóta, hogy utoljára ezzel a kéréssel nálam jártak. Csak húsz év!

-         Húsz év? – Laurel szíve a torkában dobogott, érezte, ahogyan lábai megremegnek. Érezte, hogy ismét elbizonytalanodik. – Húsz éve is itt járt valaki?

-         Úgy ám!

-         Ki volt az? – kérdezte a lány éles hangon, de ebben a pillanatban összerezzent, mert valahol odalent a völgyben megszólaltak a vészharangok. Kongásuk messzire elhallatszott, felverve az egész királyságot és mindenkinek eljuttatva a hírt, hogy valami baj történt.

Laurel nem habozott. Kétsége sem volt afelől, hogy az apja észrevette, hogy eltűnt, és most mindenki őt fogja keresni. Nem várta meg a választ, hanem kikapta a táskájából a térképet, és hátra se nézve futásnak eredt.

-         Ne feledd, Laurel Yrthraeth, mindig csak dél felé menj! Akkor megtalálod a kiutat! – kiáltotta utána Ayrin, de a lány már alig hallotta meg szavait. Öles tündeléptekkel futott, ahogyan csak bírt, és minden erejével, és érzékszervével csak a menekülésre összpontosított. Csak el innen, zakatolt az agyában, csak messzire el. Nem találhatják meg, most nem, amikor már a kezében van a menekülés kulcsa! Bevetette magát a fák közé a biztonságot nyújtó erdőbe, és csak rohant, ahogy bírta dél felé, át a hegyeken, ki a szabadságba.

-         És vésd jól az eszedbe, az út csak egyirányú! – kiáltotta Ayrin, de az elf-lány ezt már nem hallhatta.

Laurel Yrthraeth - 1# A terv

Laurel szórakozottan pengette hárfáját, miközben a kinti, a palotán túl elterülő tájat nézte. Odakint, az Alconiát körülölelő hegyek mögött éppen lenyugodni készült a nap, utolsó sugarai bevilágították a tágas toronyszobát, és megcsillantak az elf-lány hosszú szőke hajtincsein és hófehér bőrén. Odalent a völgyben már sötétség honolt, az utcákon és a házakban mindenhol fáklyák és lámpások gyúltak, amelyek a városra telepedő sötétséget hivatottak elűzni. Egyedül a királyi palotába sütöttek még be a napsugarak, amelyet magasan a város fölé, a hegyoldalba építettek.

Laurel lehunyta világoskék szemeit, és elmerült a hárfa lassú, megnyugtató dallamaiban. Pontosan ezért szerette a hangszert, amely oly közkedvelt az alconi elfek körében; lágy hangja kiűzött minden nyugtalanító gondolatot a lány fejéből. Élvezte, ahogyan ujjai végigsiklanak a húrokon, és játéka nyomán csodás dallam töltötte be a szobát.

Már-már kezdte volna magát teljesen átadni a zenének, amikor valaki erőteljesen kopogtatott a szobája ajtaján. Abbahagyta a hárfázást, és ahogy hátrafordult, megpillantotta, édesapját, Daeriont, Alconia királyát.

-         Apám! – kiáltott fel, és tisztelettudóan meghajolt, ahogyan a király előtt szokás volt.

-         Örülök, Laurel, hogy újra a hárfázás magasztos tevékenységének hódolsz – mondta Daerion kellemes hangon, barna szemeit a lányára szegezve. – Úgy rémlik, egy időben nemigen tett kedvedre ilyesfajta szórakozás.

-         Azóta meggondoltam magam – mosolyodott el az elf-lány. – Azt hiszem, keresve sem találhatnék jobb elfoglaltságot!

-         Ezt örömmel hallom! Viszont most nem ezért kerestelek fel – Daerion arcvonásai megkeményedtek, pillantása a semmibe révedt. Amikor megszólalt, hangja komolyan, és parancsolóan csengett.

-         Ma este vendégeink lesznek vacsorára. Taegen, az öt alconi herceg közül a leghatalmasabb, és fia, Ruvyn látogatóba jön hozzánk, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy házassági ajánlatot tegyenek, és Ruvyn megkérje a kezed.

-         De apám! – kiáltott fel Laurel, és érezte, ahogyan hangjába kétségbeesés vegyült. Az előbbi nyugalom egy pillanat alatt foszlott semmivé benne, ahogyan az apja szavai eljutottak a tudatáig. Igen, Daerion említette már Taegent, és a fiát, és utalt már korábban a házasságra, de a lány soha nem gondolta, hogy ez valóban meg is történhet. – De hisz, olyan fiatal vagyok még, csak nemrég töltöttem be a húszat, alig láttam valamit a világból! És különben is, soha nem találkoztam Ruvynnal, hogyan is mondhatnék neki igent? – próbált elkeseredetten tiltakozni, de apja szigorú pillantása beléfojtotta a szót.

-         Ne viselkedj éretlen kisgyerek módjára, Laurel! – torkollta le. – Ruvyn-nál keresve sem találhatnál jobb társat, én pedig nem kívánhatnék jobb utódot magam számára. Életem hétszázötven éve alatt sok mindent láttam, és tapasztaltam, és amióta csak Alconia királya lettem, a városom sorsa miatt aggódtam. De mióta te megszülettél, a királyság sorsa biztos kezekbe került, viszont ehhez elengedhetetlen egy társ melléd, aki támogat, és tanácsod ad neked. És Ruvyn csak nyolcvankét éves, így még hosszú és boldog élet vár rátok.

Laurelnek fogalma sem volt, hogy mit válaszoljon, de érezte, hogy minden porcikájában viszolyog a gondolattól, hogy egy idegen felesége legyen. Hiszen csak húsz éves, a legfiatalabb elf egész Alconiában, és még annyi mindent átélhetne, és annyi minden vár rá, mielőtt végleg elkötelezné magát. Viszont tudta, hogy az apja hajthatatlan, és mindenképpen végigviszi azt, amit elképzelt. Neki esélye sem lehet az ő akaratával szemben.

Daerion az ablakhoz sétált, és végigpillantott a völgyben elterülő királyságán. Hosszú, gesztenyebarna haján megcsillantak a lemenő nap utolsó sugarai, és így a fényben állva olyan fenségesnek, és tekintélyt parancsolónak tűnt. Mégis amikor megszólalt, hangja szomorúan csengett.

-         Öreg vagyok már, Laurel. Tudom, most azt kérded magadtól, hogy hogyan lehet ez, hiszen az elfek nagyon sok ideig élnek. De én erre csak azt tudom válaszolni, hogy hétszázötven év még a magunkfajták életében is hosszú idő, és egyszer minket is elér a vég. Meguntam, hogy király vagyok, és majd ha eljön az idő, át szeretném neked adni e megtisztelő címet.

-         De én még nem állok készen erre – válaszolta Laurel, és érezte, ahogyan elcsuklik a hangja. – Különben is, szeretném kiélvezni fiatalságom, érted, apám? – a lány is odament az ablakhoz, és az apja vállára tette a kezét. – Szeretnék sok új dolgot megtanulni, felfedezni a világot, ahol élünk…

-         Ne beszélj nekem a világról! – csattant fel Daerion, és Laurel érezte, ahogyan összerezzen. A király mérgesen lesöpörte magáról a lány kezét, szemei csak úgy szikráztak a haragtól, amelyet a külvilág emlegetése váltott ki belőle.

-         Alconiát már ismered, nem is olyan régen, öt évvel ezelőtt együtt utaztuk körbe, hogy jobban megismerd! A külvilágban pedig nincsen semmi olyan, amelyet látnod kéne! Az rémisztő hely, tele gonoszokkal, és rosszakarókkal, akiknek mind az az egyetlen céljuk, hogy elpusztítsák Alconiát, és megkaparintsák a kincseinket, és az évezredek során felhalmozott tudásunkat! Neked ez a hely jelenti a világot, ez az otthonod, és meg ne halljam még egyszer, hogy a kinti világot emlegeted! Verd ki a fejedből ezt az ostobaságot! Ha ezt még egyszer meghallom tőled, esküszöm, hogy bezáratlak! Ezt vésd jól az eszedbe, Laurel Yrthraeth! – kiabálta dühösen, szinte már-már mániákusan Daerion, és Laurel érezte, hogy reszket, és forog vele a világ. Nem tartott az apjától, de látva az elf-férfi szemében csillogó haragot, és elszántságot, tudta, hogy képes lenne beváltani az ígéretét.

-         Értem, apám – válaszolt színtelen hangon.

-         Most pedig keresd meg a legszebb ruhádat, és öltözz fel csinosan! Egy óra, és itt lesznek a vendégek, jó benyomást kell tenned Taegenre, és Ruvynra! Nem akarom, hogy a herceg csak azért gondolja meg magát, mert nem a megfelelően viselkedsz!

Laurel nem válaszolt, csak engedelmesen a szemközti fal mellett levő hatalmas szekrényhez ment, amelyben az összes ruháját tárolta. Miután apja látta, hogy nem kíván semmit sem szólni, sarkon fordult, és távozott a szobából, és Laurel végre egyedül maradhatott a keserűségével. Lerogyott a szekrény tövébe, és arcát kezébe temette. Érezte, ahogyan könnycseppek folynak végig az arcán végig, majd le a nyakán, és végül sós nyomot hagytak könnyű vajszínű selyemruháján. Daerion mindig ilyen parancsolóan viselkedett vele, ez nem volt számára újdonság, viszont most először fordult elő, hogy az apja ily módon akart beleszólni az életébe. Olyan másnak mutatta magát vele szemben, mint az alconiakkal… A népe körében igyekezett magát jóságosnak, és megértőnek mutatni, és Alconia megmentőének a szerepében tetszelegni, aki ötszáz éve megmentette a királyságot Roria pusztító támadásától. Őt viszont örökösen utasítgatta, és néha zsarnoki módon uralkodott felette, rákényszerítve akaratát. Talán apjának mégis igaza van; agyára ment az uralkodás, és túl hosszú ideje már királya ennek az elzárt, külvilággal egyáltalán nem érintkező elf királyságnak. És némileg paranoiás is, hiszen Laurel biztosra vette, hogy odakint a világ már sokat változott, és senki nem akarná Alconiát elpusztítani. Azonban az elfek emlékezetében, még ennyi idő múltán is elevenen éltek a borzalmak, és semmi áron nem merészkednének ki a külvilágba. Így azután, hogy ötszáz éve Ayrin, a mágus segítségével elzárták Alconiát a világtól, a királyság tökéletes mozdulatlanságba dermedt, ahová senki élő ember nem tehette be a lábát.

De ez valahogyan normálisnak tűnt az ittenieknek; hiszen itt mindenki boldog volt, és elégedett az életével. Kivéve őt.

Laurel feltápászkodott, és az ablakhoz sétált. A nap már lement, és az alkony utolsó sugarai színpompás fényekbe öltöztették az égboltot. A messzeségben a Tartarosz-hegység hatalmas hegyei magasodtak, körülölelve a völgyben fekvő királyságot, azokon túl pedig valahol ott hullámzott a tenger. Ó, bárcsak láthatná egyszer a tengert! Vagy bejárhatná a végtelen erdőket, megmászhatná a hegyeket, és esetleg… Ó, igen, talán láthatna más városokat, más királyságokat! A külvilág biztosan csupa izgalom, és kaland, ami mind csak arra vár, hogy felfedezze!

Az elf-lány nekitámasztotta a homlokát az ablaknak. Sajgó fejének nagyon jól esett a hűvös ablaküveg érintése, és érezte, hogy a mellkasában milyen hevesen lüktet a szíve. Olyan valóságosnak tűntek ezek a képek, és néha tényleg el is hitte, hogy egy nap megtörténhetnek. Pedig tudta, hogy minden képzelgése csak hiú ábránd, és Alconia börtönében kell leélnie hosszú életét Ruvynnal, akit egyáltalán nem ismer, és sosem fog szeretni. Már így látatlanban is gyűlölte jövendőbelijét, és tudta, hogy soha nem lesz boldog mellette, az apja akárhogyan is szeretné.

De a növekvő kétségbeeséssel, és elkeseredettséggel együtt valami tervszerűség is elkezdett megfogalmazódni a fejében. Hiszen nem kell egész életét ide bezárva eltöltenie! Biztosan van valami kiút Alconiából, kell lennie valami kiútnak… Hiszen akik annak idején elválasztották a királyságot a külvilágtól, gondolniuk kellett egy menekülőútra, ahol az elfek elhagyhatják, és átkelve a hegyeken biztonságba jussanak! Lauren a szobája közepén álló mahagóniból faragott íróasztalhoz rohant, és a fiókjában rövid kotorászás után meg is találta, amit keresett. Egy ősrégi térkép volt az, amelyet gyerekkori barátjától, Morvintól, a király tanácsadójának a fiától kapott. Morvin azt állította, hogy a térképet magától Ayrintól, a mágustól kapta, aki a hegyek lábánál él egy kis kunyhóban, és igen öreg, már vagy hatszáz éves, de még mindig él, hiszen az elfek hálából hosszú élettel ajándékozták meg. Ez már sok éve volt, és azóta sajnos Morvin sincs már, akire tudna támaszkodni, hiszen habár a fiú csak tíz évvel volt idősebb nála, meghalt egy szerencsétlen balesetben. Laurel szemét elhomályosították a könnyek, ahogyan visszaemlékezett barátjára, de megrázta a fejét, és elhessegette a szomorú gondolatokat. Inkább a térképre koncentrált, és próbálta értelmezni a rajta látottakat. Megtalálta a királyi palotát, az Asurenek-tavat, a várost, a Tudás Palotáját, a Könyvtárat, és még sok egyéb épület nevét, amelyekét nem tudta kibogarászni, annyira apró betűkkel voltak írva. A térképen vastagon voltak rajzolva az utak, amelyek keresztül-kasul szelték a várost, és a környező apróbb településeket, amelyek egészen felszaladtak a hegyoldalakba, és összekötötték a fontosabb helyeket. De ahogy sejtette, egyet sem talált, amely kivezetett volna a völgyből.

-         Pedig biztos kell lennie egynek! – csattant fel félhangosan az elf-lány, majd összehajtogatta a térképet, és az asztalra rakta. Valaki biztos tudna segíteni! Akárhogyan is gondolkodott, semmi további épkézláb ötlet sem jutott az eszébe, vagy akárki, aki segíthetett volna. Idegesen dörzsölte az orrnyergét, hogy jobban tudjon koncentrálni, másik kezével pedig vajszínű ruhája ujját gyűrögette.

-         Bárcsak Morvin itt lenne! Ő biztos tudná, hogy mit tegyek – sóhajtott fel végül lemondóan, miután semmi használható nem jutott az eszébe. Újra és újra eszébe jutott elf barátja, akivel annyi csintalanságot elkövettek, és annyi kalandot éltek át közösen. Egész rövidke gyerekkorukat együtt töltötték, és bizony egyáltalán nem viselkedtek a ranguknak megfelelően, többször borsot törve más elfek orra alá. Morvin még a mágussal is jóban volt, és Laurelt sokszor kápráztatta el trükkökkel, amit Ayrin-től tanult.

Hát persze, a mágus! Az elf-lány kis híján felsikkantott a felismeréstől, hogy a varászló egészen biztosan tudna neki segíteni! Hiszen ő volt az, aki ötszáz éve elzárta Alconiát a külvilágtól, így minden bizonnyal tud egy kiutat a királyságból! A térképre pillantott, és hatalmas kő esett le a szívéről, amikor a város túlsó szélén megpillantott egy kis négyzetet, mellé apró betűkkel odafirkantva pedig az „Ayrin kunyhója” felirat állt.

Laurel az ajtó mellett levő díszes kakukkos órára nézett, és döbbenten állapította meg, hogy mindjárt vacsoraidő, ami azt jelenti, hogy találkoznia kell Taegennel, és azzal a Ruvynnal, akit férjének szántak. Nincs mese, gyorsnak kell lennie, ha valóban meg akar szökni, és még a vacsora előtt le kell lépnie a palotából, és fel kell keresnie a mágust. Ez elhatározás ereje elöntötte egész lényét, és kiszorított elméjéből minden egyéb gondolatot. Gyorsan a szekrényhez rohant, felkapta a szarvasbőr táskáját, és beledobált pár ruhát, ami épp a kezébe akadt, majd a vállára terítette a fekete kapucnis palástot, amelyet még annak idején Morvintól kapott. Remélte, hogy így valamennyire álcázni tudja magát, és nem fog feltűnést kelteni az utcán járó-kelő elfek körében. Az asztalhoz szaladt, az üveg gyümölcstálból felkapott pár almát, körtét, és narancsot, a fiókjából pedig néhány aranytallért, begyömöszölte a térképet a táskája oldalzsebébe, és már rohant is az ajtóhoz. Ő bizony nem fog örök életében Alconiában szenvedni, és még ma éjszaka elszökik innen!

Egy ideig hallgatózott, majd miután megállapította, hogy nincsen a közelben senki, kimerészkedett a folyosóra. Igyekezett olyan halk, és óvatos lenni, ahogyan annak idején Morvintól tanulta, bár felesleges volt aggódnia. Sehol nem volt egy teremtett lélek sem, így felkapta a holmiját, és futásnak eredt, végig a folyosókon, le a lépcsőkön, egyenesen a hátsó kert irányába.

Rosalie Oak - 1# Valóság

A felkelő Nap sugara lágyan végigsimította a domboldal fagyos fűszálait. Hűvös tavaszi szellő cikázott végig a tájon meglebegtetve néhány kalapot, hajfürtöt és arra kényszerítette a kis gyülekezetet, hogy szorosabbra fogják mellkasukon kendőjüket, kabátjukat. Egy fiatal lány is állt a kis csoport gyűrűjében, de saját gondolataiba burkolódzva elkülönült a többiektől. Mindnyájan a kör közepére szegezték a tekintetüket. Szépen megmunkált fa koporsó feküdt egy gödör mélyén. Tetején kis kupacba halmozódva virágok és néhány koszorú, a körben álló gyászolók utolsó ajándékai, várták, hogy örök nyugalom boruljon rájuk. A lány odalépett a gödör szélére és egy szem fehér rózsát ejtett bele. A tavaszi szél ekkor ismét feltámadt és beleborzolt a lány hosszú, rézvörös hajába. Felemelte zöld tekintetét és pár pillanatig hagyja, hogy a szél kedve szerint cibálja, tépje hajkoronáját, ezzel felfedve pisze orrát, finom vonalú arccsontját, a hatalmas zöld szempárt és az orrán valamint a két orcáján ékeskedő szeplőrengeteget. Vonásai angyali tökéletességűek voltak, porcelán fehér bőre, finom, karcsú alkata kiemelte a csoport többi, mezőgazdasági és egyéb fizikai munkától cserzett bőrű, tömzsi embere közül. Rosalie Oak 17 évesen már jóval túlnőtte emberi kortársait, mindig fejét felszegve egyenes háttal járt-kelt, a fiatalabbak gyakran csúfolták Paraszt Hercegnőnek, nemessége és eleganciája nem illett a földművesek és árusok közé. Akkor is, ahogy ott állt édesanyja sírja felett és felnézett a vele szemben álló várakozókra csupa idegen arcot látott ott ahol állítólag édesanyja barátai álltak

.- Nem igazság, hogy ilyen korán elvett tőlem az ég… - egy szem könnycsepp gördült le a szeplős arcon a gondolatra, amit anyja elvesztése ébresztett benne- Itt maradtam teljesen egyedül. Nélküled nem vagyok elég erős…

Mellette a pap halk imába kezdett, de ő egyáltalán nem figyelt. Teljesen lekötötte a saját fájdalma, és a szívébe egyre inkább beljebb férkőző kétségbeesés.

- Itt nem maradhatok nélküled… Ha kiderülne mi vagyok…- a könnyek egyre sűrűbben áztatták arcát. Néhányan a tömegből összenéztek sokatmondó szánalommal a szemükben.

- Már így is suttognak a hátam mögött, te is nagyon jól tudod. Bármilyen is a világ körülöttünk itt nem tűrik meg a másokat!

 Rosalienak jó oka volt tartania a jövőjétől Rubistum városában. Az angyali külső ugyanis többet rejtett, mint egy szép arc. Rosalie valóban angyal volt. Ugyan csak félvér, de ez pont elég indok lett volna a városka maradi lakónak, hogy börtönbe vessék, rosszabb esetben meg is kínozzák. 

- El kell mennem. Az évek alatt csak anya segített, hogy titokban tartsam valódi énem. Nélküle biztos nem sikerülne hosszabb ideig. Bárcsak ismerném az apám nevét. Akkor legalább tudnám, merre induljak. De így?

 A pap közben befejezte az imát. Két erős fiú elkezdte földel feltölteni a vermet. Néhányan közelebb léptek a lányhoz és őszinte részvétüket nyilvánították. Ő csak fásultan bólintott és elmotyogott egy-egy köszönömöt. A tekintetét nem tudta levenni az egyre telítődő sírgödörről. Ahogy az ásók ütemes mozdulataival tűnt el szem elől a koporsó, úgy vált véglegessé számára, hogy édesanyja nem élt többé és mostantól egyedül kell boldogulnia. Helyére került az utolsó földkupac is, és a két fiú is elindul vissza a városba. Ahogy utánuk nézett Rosalie nem tudta elképzelni róluk, hogy képesek lennének csak azért bántani valakit, mert más. Igazából a falu egyik lakójáról se tudta elképzelni. De édesanyja egész életében arra nevelte, hogy rejtse el a valódi kilétét ezek elől az emberek elől. És anyja szavát eszébe se jutott megkérdőjelezni.

- De ha itt maradhatnék? Annyival könnyebb lenne itt leélnem a hátralévő életem. Nem akarok elmenni innen- szavait a szélhez intézte. Nem volt értelme magában tartani, hisz itt senki nem halhatta. Körbehordozta tekintetét a tájon, és mikor megbizonyosodott róla, hogy senki nincs a közelben levetette álcáját. Hatalmas hófehér szárnyai úgy tűntek elő mintha csupán káprázatok lennének. Aztán fokozatosan testet öltött a sok száz toll, és Rosalie kiterjesztette az egyenként két és fél méter hosszúságú szárnyakat. Jóleső érzés futott végig rajta a gerincéből indulva egészen az utolsó toll végéig. Kezét finoman végigfuttatta a selyem puhaságú pihéken, megsimította az alkar hosszúságú evezőtollakat, majd teljesen kitárta őket és felkészült a felszállásra. Azonban hirtelen éles zaj hasított a levegőbe. A félvér lány automatikusan cselekedett. Összehúzta szárnyait és újra felélesztette az álcát. Amióta csak az eszét tudta képes volt a halandó ember elől elrejteni származásának eme igen ékes bizonyítékát.

Riadtan kapkodta zöld szempárját ide-oda keresve a zaj forrását. Egyértelműen a városfalon belülről érkezett. És csakhamar meg is ismétlődött. Rosalie nem is gondolkodott sokat, még utoljára vetett egy pillantást édesanyja sírjára, majd futva indult a város irányába.

Azon a napon a szabó egyik kisebb fia, Trip volt szolgálatban a kapunál. Arcára valami különös félelem ült ki. De a futástól kipirult arcú lány nem csak az arcáról tudta leolvasni a félelmet. Agyát szinte megrohamozta a suhanc fiú páni félelme. Olyan erős volt, hogy egy pillanatra muszáj volt megállnia.

- Trip mi folyik itt?- elkapta a fiú vállát, aki eddig idegesen járkált fel alá az őrhelye előtt.

- Én… Én véletlen… Nem akartam… Azt hittem ember… Ismerős is volt az arca! – a szürke szempárban könnyek kezdtek gyülekezni. Rosalie inkább elengedte a fiút és besietett a kapun. Körülötte hirtelen megnőtt a tömeg. Mindenki a főtérre igyekezett, így hát ő is arra vette az irányt.

A főtér persze nem volt valódi tér. A piacot tartották meg itt minden héten kétszer és ez volt a városka „központja”. Ha valaki egy jót akart pletykálkodni az csak kijött ide és már is értesülhetett Rubistum legfrissebb híreiről. A hétköznapokon teljesen üres terület most zsúfolásig volt emberekkel. Középen egy kisebb színpad állt, ahol néhanapján a pap tartott egy-egy szónoklatot. Az a pap, aki Rosalie édesanyjának a temetésén is beszélt, az a pap, akihez bármilyen ügyes-bajos dologgal lehetett fordulni. Az a pap most egy korbácsot fogott a kezében és újra és újra lesújtott egy karcsú alakra, aki előtte hevert a földön. A bőr csattanása a bőrönd adta ki azt a kellemetlen hangot ami Rosaliet is idevonzotta. Iszonyattal vegyes kíváncsiság mozdult meg benne, így még közelebb nyomakodott a színpad pallóihoz. És akkor valami olyat pillantott meg, amit soha nem tudott többet kiverni a fejéből.

A pap előtt heverő alaknak szárnyai voltak. Nem tollszárny, mint az övé, hanem valami különös hártyás anyag, ami a szivárvány ezer színében pompázott a napfényben. A szárny több helyen elszakadt, és a teremtmény hátát hosszú véres csíkok szabdalták keresztbe kasul.

- Egy tündér!- a lány a szája elé kapta kezeit döbbenetében. Vele egyszerre szólalt meg a pap is, miközben meglóbálta hosszú korbácsát, újbóli csapásra készülve:

- Lássátok emberek! Nézzétek, minő rút teremtmények rejtőznek odakint csak arra várva, hogy a mi és gyermekeink vérét vehessék! Nézzétek, hogyan sújt le rá az Istenek haragja az én kezem álltat!- és a korbács ismét lecsapott. A tündér fájdalmasan felsikoltott, mikor a korbács hosszan felszakította az egyik szárnyát. A pap folytatta szónoklatát, de Rosalie egy szót sem hallott belőle. Csak a fájdalomtól reszketve zokogó tündért látta maga előtt és csak a saját riadt gondolatait hallotta.

- El innen! El el!- ráadásul a tündér fájdalma és félelme is folyamatosan sugárzott át belé, erősebben, mint azt valaha is érezte az emberek közelében. Erőnek erejével elszakította pillantását a szenvedőről és a nézők arcát kezdte fürkészni. De ettől csak még nagyobb rémület lett úrra rajta. Mindenki arcán izgalom és élvezet ült, és az agyába is csak valami vad elégedettség érzése szűrődött át. 

- El kell tűnnöm innen most azonnal!- ez volt az utolsó értelmes gondolata mielőtt úrrá lett rajta a teljes pánik.

Richall Cordast - 1# A 40. nap

A jéghideg hajnali napfény alig-alig szűrődött be a rácsokon, és a Demertan hegyi börtön egyik utolsó rabja akiben még emberi vér is folyik, Richall Cordast máris az ablakban állt és a hegycsúcs mögött felbukkanó vörös gömböt szemlélte... -"Már a 36. napfelkelte... Sosem lesz vége... Pedig esküszöm, megváltás lenne, ha a fejemet karóra tűznék a szégyen ösvényén..."- Richall bűne nem lett volna nagy, csak egyszerű tolvajlás volt... Csakhogy ő egy aranyfácánt lopott el, a királyi udvarból. A király pedig köztudottan a legvéresebb kezű uralkodó volt egész Oucklerno földjén. Kegyetlensége nem ismert határokat, gátlástalanul tiporta el minden ellenségét, vagy aki csak egy kicsit is mást tett, mint ő elvárta volna... -"Nem akarom én ezt... Nekem nem így kellett volna végeznem... A legjobb mestertől tanultam az íjászatot... Nem ezt az utat szánta nekem apám..."- Richall gondolatmenetét egy mély, dörmögő hang szakította meg. Trensonn Molvard volt az, a szomszéd cella lakója. Nagydarab, szemmel láthatóan bivaly erős ember volt, akiről senki nem tudta valójában miért is ücsörög a cellájában már hosszú ideje. Ő ha kérdezték, mindig csak annyit mondott, "rossz vacsorát főztem egy pár nagy embernek".
- Hé te Rico! Áruld már el nekem, hogy az isten nyilába van az, hogy téged a 40. napon kivégeznek, amikor az itteniek közül mindenki nagyobb bűnt követett el? Az az izé ott a veled szemben levő cellában megevett vagy 10 családot apásúl, anyástúl, gyerekestűl, tehenestűl...
 - Látod ez az Trensonn... Ők csak családok voltak... Én meg csirkét loptam. De nem egy családtól, vagy kettőtől. Nem. Én a királytól. Ez erre felé a nagy  igazságszolgáltatás. De most kérlek hagyj. Ideje elmerülnöm a gondolataimban....A rácsok közötti apró rések közül egyen egy apró, élénk zöld császárlégy repült be, és szállt néhány tiszteletkört a Richall hófehér arcát szinte teljesen elfedő feketepárducból készült csuklyaszerű ruhanemű körül, majd játszi könnyedséggel szállt le Richall orrára... 
- Hmm, hmm.. Drága barátom, ma nem lesz szerencsés napod. Sajnos egy rossz embert tiszteltél meg azzal hogy rá helyezted a törékeny tested. 
Ez után pedig villámgyors mozdulattal kapta el a kis állatot, és összeszorította markát. A légy élettelen teste a földre hullott, és élénk zöld fényt sugárzott szét a cellában. -"Ez a fény... Hasonlít arra amit Lesrti mester halálakor láttam. Lehet ő sem az volt akinek mutatta magát? Nem lepődnék meg... Hiszen én sem vagyok teljesen ember, miért várhatnám el, hogy más az legyen? Bár láthattam volna a családomat. A teljes családomat... Persze apám keménykezű, de jó ember volt... Hehe... Lovagnak akart eladni engem... Talán neki köszönhetem, hogy ez lett belőlem. Pitiáner tolvaj. Azt sem tudom ki vagyok. Hehe... Azt sem tudom mi vagyok..."- És azzal ismét hosszú, mély álomba szenderült, ahogy azt a fogva tartása alatt már oly sokszor... A napok lassan teltek, és az utolsó napok még annál is lassabban mint addig. Az ébredések lehangolóak voltak, hiszen a jéghideg kőtengeren keresztül ami körbe vette az embert, maximum egy-egy hajszálnyi napsugár juthatott be. Az utolsó előtti nap (ami már inkább este volt) is így kezdődött Richall számára. Éppencsak felemelte a fejét, amikor egy vastag ezüst páncélzatú ember lépett be az ajtón. Ő volt Lounar Wolf, a király testőrségének parancsnoka, és a "fekete hó" hadtest kapitánya. A Fekete hó egy különleges alakulat volt a királyi testőrség alatt, amelynek a célja egy volt: mindenkit kiiktatni aki a király útjában áll, bármi áron. Mindenki tudta hogy ahol a fekete hó megjelenik, ott emberek feje fog hullni hamarosan... 
- Hé te! Igen te ott! - böködte meg kardja hegyével Rico oldalát. 
- Keljél föl! Most!- Jól van, jól van... Az ember a halálára készül és még az utolsó nap sem hagyják kipihenni magát? 
- Ne szemtelenkedj fiam! És vedd le azt a csuklyát! Amúgy is, van még minimum egy napod a halálodig. Richall megfontoltan húzta a csuklyát a fejéről, lassan, mintha támadásra számítana. Vállig érő hófehér haja, és smaragdzöld szeme szinte világított a sötét böntöncellában. 
- Hmmm. Minimum egy nap? Valami érdekes ízt érzek a szavadban, nagy uram. 
- Vág az eszed, mint a demertani hóhér pengéje. Alkut ajánlok. 
- Mit adhatnék én kapitányuram? Hisz az egyetlen fácán volt minden vagyonom, aztán az sem volt az enyém. 
- A király kegyelmet ad, cserébe egy kis szolgálatért... Életed végéig... 
- Lounar Wolf arcán kaján vigyor jelent meg. 
- Gondolkodóba ejtettél fővezér úr. Részleteket szabadna tudnom? 
- Nem mondhatok többet, minthogy "megfürödhetsz a fekete hóban"... Kapsz egy nap gondolkodást, és holnap reggel visszatérek a válaszért. Szép ez a tavasz, nem? - mosolyodott ismét el a kapitány 
- Szép, persze, hogy rohadna el az összes krumplid... - mormogta az orra alatt Rico, és visszahúzta a fejére a sötét csukját, majd bekuporodott a sarokba. 
-"Hát, tessék. Itt a kegyelem előttem. Legyek rabszolga, vagy legyek rab-hulla. Nem mindegy, de akkoris... A fekete hóról az a hír járja, hogy a király nem hivatalos kivégzőosztaga. Megtisztelő persze, de miért is kellek én oda? Végülis mindegy. Ha menni kell, hát megyek. Már csak Trensonnt kéne kihúznom erről a mocskos patkánylyukból... Végülis... Próba szerencse"- Majd a szemét lehunyva ismét álomba szenderült volna, de valami nem engedte át a nyugalom dimenziójába. Miért pont ő? Hiszen csak egy tolvaj, akinek bár tanították a kardforgatást, a kiképzése óta nem használta az akkor tanultakat. A nap lassan lebukott Demertan hegye mögé, és Richall gondolatai is így merültek egyre mélyebbre elméjében, amíg hirtelen a másik oldalon kelt életre a vörös gömb. Elérkezett az idő, és Rico már hallotta, ahogy kopogott a börtön köve Lounar Wolf csizmája alatt. A folyosó ajtaja még ki sem nyílt, Wolf kapitány már ordított is Richall felé: 
- Na tolvaj? Mi a válaszod! 
- A válaszom... - habozott egy pillanatig Richall - Igen, vállalom! De lenne egyetlen apró kérdésem. 
- Nem szokásom utat hagyni a kérdéseknek, de most az egyszer, amíg nem hallja senki más... Legyen... 
- Úgy érzem, elkéne egy igazán jó szakács is a küldetésekhez, nemde? 
- Hmmm... Mire, vagy inkább kire gondolsz? 
- Rá! - mutatott határozottan Trensonn irányába... 
Lounar nem tudta igazán hova tenni Richall kérdését, és furcsa is volt számára az, hogy valaki ilyen arcátlanul viselkedik vele szemben, mégis valahogy imponált neki Rico viselkedése. Gyorsan intett az ajtóba, ahonnan villám léptekkel szaladt befelé Siene a törpe, aki a nép által csak a Wolf csicskása nevet viselte magán. 
- Hé törpe! Ki az, abban a cellában? - mutatott Trensonn felé...
 - Ő? Trensonn Molvard... A tekercsek szerint a dwall flotta Vándor nevű hajójának volt szakácsa... A dwallok elleni háború során került erre a földre egyetlen túlélőként, miután Berossa kapitány megsemmisítette a Vándort. A jelentések szerint egy egész falu népét irtotta ki egymaga, mielőtt a királyi gárda elfogta.... 
- Hmmm... Kell nekünk! - szólt közbe Lounar.Richall szeme kikerekedett miközben a törpe felolvasta Trensonn tekercsét. Soha nem gondolta volna, hogy ez a jámbornak tűnő nagy ember egy egész falu ártatlan emberrel végzett volna... 
- Richall Cordast 40. napon, halál helyett az életet választottad. Kelj fel és kövess! És hozd a barátodat is!
Richall nagy nehezen felkelt és lassú léptekkel indult meg Trensonn társaságában a kapitány után. Tudta, hogy innentől egy olyan úton jár, ami miatt átkok ezreit fogják a fejére zúdítani. Mert a fekete hó bizony, gyorsan ható méreg...