Laurel Yrthraeth - 1# A terv

Laurel szórakozottan pengette hárfáját, miközben a kinti, a palotán túl elterülő tájat nézte. Odakint, az Alconiát körülölelő hegyek mögött éppen lenyugodni készült a nap, utolsó sugarai bevilágították a tágas toronyszobát, és megcsillantak az elf-lány hosszú szőke hajtincsein és hófehér bőrén. Odalent a völgyben már sötétség honolt, az utcákon és a házakban mindenhol fáklyák és lámpások gyúltak, amelyek a városra telepedő sötétséget hivatottak elűzni. Egyedül a királyi palotába sütöttek még be a napsugarak, amelyet magasan a város fölé, a hegyoldalba építettek.

Laurel lehunyta világoskék szemeit, és elmerült a hárfa lassú, megnyugtató dallamaiban. Pontosan ezért szerette a hangszert, amely oly közkedvelt az alconi elfek körében; lágy hangja kiűzött minden nyugtalanító gondolatot a lány fejéből. Élvezte, ahogyan ujjai végigsiklanak a húrokon, és játéka nyomán csodás dallam töltötte be a szobát.

Már-már kezdte volna magát teljesen átadni a zenének, amikor valaki erőteljesen kopogtatott a szobája ajtaján. Abbahagyta a hárfázást, és ahogy hátrafordult, megpillantotta, édesapját, Daeriont, Alconia királyát.

-         Apám! – kiáltott fel, és tisztelettudóan meghajolt, ahogyan a király előtt szokás volt.

-         Örülök, Laurel, hogy újra a hárfázás magasztos tevékenységének hódolsz – mondta Daerion kellemes hangon, barna szemeit a lányára szegezve. – Úgy rémlik, egy időben nemigen tett kedvedre ilyesfajta szórakozás.

-         Azóta meggondoltam magam – mosolyodott el az elf-lány. – Azt hiszem, keresve sem találhatnék jobb elfoglaltságot!

-         Ezt örömmel hallom! Viszont most nem ezért kerestelek fel – Daerion arcvonásai megkeményedtek, pillantása a semmibe révedt. Amikor megszólalt, hangja komolyan, és parancsolóan csengett.

-         Ma este vendégeink lesznek vacsorára. Taegen, az öt alconi herceg közül a leghatalmasabb, és fia, Ruvyn látogatóba jön hozzánk, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy házassági ajánlatot tegyenek, és Ruvyn megkérje a kezed.

-         De apám! – kiáltott fel Laurel, és érezte, ahogyan hangjába kétségbeesés vegyült. Az előbbi nyugalom egy pillanat alatt foszlott semmivé benne, ahogyan az apja szavai eljutottak a tudatáig. Igen, Daerion említette már Taegent, és a fiát, és utalt már korábban a házasságra, de a lány soha nem gondolta, hogy ez valóban meg is történhet. – De hisz, olyan fiatal vagyok még, csak nemrég töltöttem be a húszat, alig láttam valamit a világból! És különben is, soha nem találkoztam Ruvynnal, hogyan is mondhatnék neki igent? – próbált elkeseredetten tiltakozni, de apja szigorú pillantása beléfojtotta a szót.

-         Ne viselkedj éretlen kisgyerek módjára, Laurel! – torkollta le. – Ruvyn-nál keresve sem találhatnál jobb társat, én pedig nem kívánhatnék jobb utódot magam számára. Életem hétszázötven éve alatt sok mindent láttam, és tapasztaltam, és amióta csak Alconia királya lettem, a városom sorsa miatt aggódtam. De mióta te megszülettél, a királyság sorsa biztos kezekbe került, viszont ehhez elengedhetetlen egy társ melléd, aki támogat, és tanácsod ad neked. És Ruvyn csak nyolcvankét éves, így még hosszú és boldog élet vár rátok.

Laurelnek fogalma sem volt, hogy mit válaszoljon, de érezte, hogy minden porcikájában viszolyog a gondolattól, hogy egy idegen felesége legyen. Hiszen csak húsz éves, a legfiatalabb elf egész Alconiában, és még annyi mindent átélhetne, és annyi minden vár rá, mielőtt végleg elkötelezné magát. Viszont tudta, hogy az apja hajthatatlan, és mindenképpen végigviszi azt, amit elképzelt. Neki esélye sem lehet az ő akaratával szemben.

Daerion az ablakhoz sétált, és végigpillantott a völgyben elterülő királyságán. Hosszú, gesztenyebarna haján megcsillantak a lemenő nap utolsó sugarai, és így a fényben állva olyan fenségesnek, és tekintélyt parancsolónak tűnt. Mégis amikor megszólalt, hangja szomorúan csengett.

-         Öreg vagyok már, Laurel. Tudom, most azt kérded magadtól, hogy hogyan lehet ez, hiszen az elfek nagyon sok ideig élnek. De én erre csak azt tudom válaszolni, hogy hétszázötven év még a magunkfajták életében is hosszú idő, és egyszer minket is elér a vég. Meguntam, hogy király vagyok, és majd ha eljön az idő, át szeretném neked adni e megtisztelő címet.

-         De én még nem állok készen erre – válaszolta Laurel, és érezte, ahogyan elcsuklik a hangja. – Különben is, szeretném kiélvezni fiatalságom, érted, apám? – a lány is odament az ablakhoz, és az apja vállára tette a kezét. – Szeretnék sok új dolgot megtanulni, felfedezni a világot, ahol élünk…

-         Ne beszélj nekem a világról! – csattant fel Daerion, és Laurel érezte, ahogyan összerezzen. A király mérgesen lesöpörte magáról a lány kezét, szemei csak úgy szikráztak a haragtól, amelyet a külvilág emlegetése váltott ki belőle.

-         Alconiát már ismered, nem is olyan régen, öt évvel ezelőtt együtt utaztuk körbe, hogy jobban megismerd! A külvilágban pedig nincsen semmi olyan, amelyet látnod kéne! Az rémisztő hely, tele gonoszokkal, és rosszakarókkal, akiknek mind az az egyetlen céljuk, hogy elpusztítsák Alconiát, és megkaparintsák a kincseinket, és az évezredek során felhalmozott tudásunkat! Neked ez a hely jelenti a világot, ez az otthonod, és meg ne halljam még egyszer, hogy a kinti világot emlegeted! Verd ki a fejedből ezt az ostobaságot! Ha ezt még egyszer meghallom tőled, esküszöm, hogy bezáratlak! Ezt vésd jól az eszedbe, Laurel Yrthraeth! – kiabálta dühösen, szinte már-már mániákusan Daerion, és Laurel érezte, hogy reszket, és forog vele a világ. Nem tartott az apjától, de látva az elf-férfi szemében csillogó haragot, és elszántságot, tudta, hogy képes lenne beváltani az ígéretét.

-         Értem, apám – válaszolt színtelen hangon.

-         Most pedig keresd meg a legszebb ruhádat, és öltözz fel csinosan! Egy óra, és itt lesznek a vendégek, jó benyomást kell tenned Taegenre, és Ruvynra! Nem akarom, hogy a herceg csak azért gondolja meg magát, mert nem a megfelelően viselkedsz!

Laurel nem válaszolt, csak engedelmesen a szemközti fal mellett levő hatalmas szekrényhez ment, amelyben az összes ruháját tárolta. Miután apja látta, hogy nem kíván semmit sem szólni, sarkon fordult, és távozott a szobából, és Laurel végre egyedül maradhatott a keserűségével. Lerogyott a szekrény tövébe, és arcát kezébe temette. Érezte, ahogyan könnycseppek folynak végig az arcán végig, majd le a nyakán, és végül sós nyomot hagytak könnyű vajszínű selyemruháján. Daerion mindig ilyen parancsolóan viselkedett vele, ez nem volt számára újdonság, viszont most először fordult elő, hogy az apja ily módon akart beleszólni az életébe. Olyan másnak mutatta magát vele szemben, mint az alconiakkal… A népe körében igyekezett magát jóságosnak, és megértőnek mutatni, és Alconia megmentőének a szerepében tetszelegni, aki ötszáz éve megmentette a királyságot Roria pusztító támadásától. Őt viszont örökösen utasítgatta, és néha zsarnoki módon uralkodott felette, rákényszerítve akaratát. Talán apjának mégis igaza van; agyára ment az uralkodás, és túl hosszú ideje már királya ennek az elzárt, külvilággal egyáltalán nem érintkező elf királyságnak. És némileg paranoiás is, hiszen Laurel biztosra vette, hogy odakint a világ már sokat változott, és senki nem akarná Alconiát elpusztítani. Azonban az elfek emlékezetében, még ennyi idő múltán is elevenen éltek a borzalmak, és semmi áron nem merészkednének ki a külvilágba. Így azután, hogy ötszáz éve Ayrin, a mágus segítségével elzárták Alconiát a világtól, a királyság tökéletes mozdulatlanságba dermedt, ahová senki élő ember nem tehette be a lábát.

De ez valahogyan normálisnak tűnt az ittenieknek; hiszen itt mindenki boldog volt, és elégedett az életével. Kivéve őt.

Laurel feltápászkodott, és az ablakhoz sétált. A nap már lement, és az alkony utolsó sugarai színpompás fényekbe öltöztették az égboltot. A messzeségben a Tartarosz-hegység hatalmas hegyei magasodtak, körülölelve a völgyben fekvő királyságot, azokon túl pedig valahol ott hullámzott a tenger. Ó, bárcsak láthatná egyszer a tengert! Vagy bejárhatná a végtelen erdőket, megmászhatná a hegyeket, és esetleg… Ó, igen, talán láthatna más városokat, más királyságokat! A külvilág biztosan csupa izgalom, és kaland, ami mind csak arra vár, hogy felfedezze!

Az elf-lány nekitámasztotta a homlokát az ablaknak. Sajgó fejének nagyon jól esett a hűvös ablaküveg érintése, és érezte, hogy a mellkasában milyen hevesen lüktet a szíve. Olyan valóságosnak tűntek ezek a képek, és néha tényleg el is hitte, hogy egy nap megtörténhetnek. Pedig tudta, hogy minden képzelgése csak hiú ábránd, és Alconia börtönében kell leélnie hosszú életét Ruvynnal, akit egyáltalán nem ismer, és sosem fog szeretni. Már így látatlanban is gyűlölte jövendőbelijét, és tudta, hogy soha nem lesz boldog mellette, az apja akárhogyan is szeretné.

De a növekvő kétségbeeséssel, és elkeseredettséggel együtt valami tervszerűség is elkezdett megfogalmazódni a fejében. Hiszen nem kell egész életét ide bezárva eltöltenie! Biztosan van valami kiút Alconiából, kell lennie valami kiútnak… Hiszen akik annak idején elválasztották a királyságot a külvilágtól, gondolniuk kellett egy menekülőútra, ahol az elfek elhagyhatják, és átkelve a hegyeken biztonságba jussanak! Lauren a szobája közepén álló mahagóniból faragott íróasztalhoz rohant, és a fiókjában rövid kotorászás után meg is találta, amit keresett. Egy ősrégi térkép volt az, amelyet gyerekkori barátjától, Morvintól, a király tanácsadójának a fiától kapott. Morvin azt állította, hogy a térképet magától Ayrintól, a mágustól kapta, aki a hegyek lábánál él egy kis kunyhóban, és igen öreg, már vagy hatszáz éves, de még mindig él, hiszen az elfek hálából hosszú élettel ajándékozták meg. Ez már sok éve volt, és azóta sajnos Morvin sincs már, akire tudna támaszkodni, hiszen habár a fiú csak tíz évvel volt idősebb nála, meghalt egy szerencsétlen balesetben. Laurel szemét elhomályosították a könnyek, ahogyan visszaemlékezett barátjára, de megrázta a fejét, és elhessegette a szomorú gondolatokat. Inkább a térképre koncentrált, és próbálta értelmezni a rajta látottakat. Megtalálta a királyi palotát, az Asurenek-tavat, a várost, a Tudás Palotáját, a Könyvtárat, és még sok egyéb épület nevét, amelyekét nem tudta kibogarászni, annyira apró betűkkel voltak írva. A térképen vastagon voltak rajzolva az utak, amelyek keresztül-kasul szelték a várost, és a környező apróbb településeket, amelyek egészen felszaladtak a hegyoldalakba, és összekötötték a fontosabb helyeket. De ahogy sejtette, egyet sem talált, amely kivezetett volna a völgyből.

-         Pedig biztos kell lennie egynek! – csattant fel félhangosan az elf-lány, majd összehajtogatta a térképet, és az asztalra rakta. Valaki biztos tudna segíteni! Akárhogyan is gondolkodott, semmi további épkézláb ötlet sem jutott az eszébe, vagy akárki, aki segíthetett volna. Idegesen dörzsölte az orrnyergét, hogy jobban tudjon koncentrálni, másik kezével pedig vajszínű ruhája ujját gyűrögette.

-         Bárcsak Morvin itt lenne! Ő biztos tudná, hogy mit tegyek – sóhajtott fel végül lemondóan, miután semmi használható nem jutott az eszébe. Újra és újra eszébe jutott elf barátja, akivel annyi csintalanságot elkövettek, és annyi kalandot éltek át közösen. Egész rövidke gyerekkorukat együtt töltötték, és bizony egyáltalán nem viselkedtek a ranguknak megfelelően, többször borsot törve más elfek orra alá. Morvin még a mágussal is jóban volt, és Laurelt sokszor kápráztatta el trükkökkel, amit Ayrin-től tanult.

Hát persze, a mágus! Az elf-lány kis híján felsikkantott a felismeréstől, hogy a varászló egészen biztosan tudna neki segíteni! Hiszen ő volt az, aki ötszáz éve elzárta Alconiát a külvilágtól, így minden bizonnyal tud egy kiutat a királyságból! A térképre pillantott, és hatalmas kő esett le a szívéről, amikor a város túlsó szélén megpillantott egy kis négyzetet, mellé apró betűkkel odafirkantva pedig az „Ayrin kunyhója” felirat állt.

Laurel az ajtó mellett levő díszes kakukkos órára nézett, és döbbenten állapította meg, hogy mindjárt vacsoraidő, ami azt jelenti, hogy találkoznia kell Taegennel, és azzal a Ruvynnal, akit férjének szántak. Nincs mese, gyorsnak kell lennie, ha valóban meg akar szökni, és még a vacsora előtt le kell lépnie a palotából, és fel kell keresnie a mágust. Ez elhatározás ereje elöntötte egész lényét, és kiszorított elméjéből minden egyéb gondolatot. Gyorsan a szekrényhez rohant, felkapta a szarvasbőr táskáját, és beledobált pár ruhát, ami épp a kezébe akadt, majd a vállára terítette a fekete kapucnis palástot, amelyet még annak idején Morvintól kapott. Remélte, hogy így valamennyire álcázni tudja magát, és nem fog feltűnést kelteni az utcán járó-kelő elfek körében. Az asztalhoz szaladt, az üveg gyümölcstálból felkapott pár almát, körtét, és narancsot, a fiókjából pedig néhány aranytallért, begyömöszölte a térképet a táskája oldalzsebébe, és már rohant is az ajtóhoz. Ő bizony nem fog örök életében Alconiában szenvedni, és még ma éjszaka elszökik innen!

Egy ideig hallgatózott, majd miután megállapította, hogy nincsen a közelben senki, kimerészkedett a folyosóra. Igyekezett olyan halk, és óvatos lenni, ahogyan annak idején Morvintól tanulta, bár felesleges volt aggódnia. Sehol nem volt egy teremtett lélek sem, így felkapta a holmiját, és futásnak eredt, végig a folyosókon, le a lépcsőkön, egyenesen a hátsó kert irányába.