A felkelő Nap sugara lágyan végigsimította a domboldal fagyos fűszálait. Hűvös tavaszi szellő cikázott végig a tájon meglebegtetve néhány kalapot, hajfürtöt és arra kényszerítette a kis gyülekezetet, hogy szorosabbra fogják mellkasukon kendőjüket, kabátjukat. Egy fiatal lány is állt a kis csoport gyűrűjében, de saját gondolataiba burkolódzva elkülönült a többiektől. Mindnyájan a kör közepére szegezték a tekintetüket. Szépen megmunkált fa koporsó feküdt egy gödör mélyén. Tetején kis kupacba halmozódva virágok és néhány koszorú, a körben álló gyászolók utolsó ajándékai, várták, hogy örök nyugalom boruljon rájuk. A lány odalépett a gödör szélére és egy szem fehér rózsát ejtett bele. A tavaszi szél ekkor ismét feltámadt és beleborzolt a lány hosszú, rézvörös hajába. Felemelte zöld tekintetét és pár pillanatig hagyja, hogy a szél kedve szerint cibálja, tépje hajkoronáját, ezzel felfedve pisze orrát, finom vonalú arccsontját, a hatalmas zöld szempárt és az orrán valamint a két orcáján ékeskedő szeplőrengeteget. Vonásai angyali tökéletességűek voltak, porcelán fehér bőre, finom, karcsú alkata kiemelte a csoport többi, mezőgazdasági és egyéb fizikai munkától cserzett bőrű, tömzsi embere közül. Rosalie Oak 17 évesen már jóval túlnőtte emberi kortársait, mindig fejét felszegve egyenes háttal járt-kelt, a fiatalabbak gyakran csúfolták Paraszt Hercegnőnek, nemessége és eleganciája nem illett a földművesek és árusok közé. Akkor is, ahogy ott állt édesanyja sírja felett és felnézett a vele szemben álló várakozókra csupa idegen arcot látott ott ahol állítólag édesanyja barátai álltak
.- Nem igazság, hogy ilyen korán elvett tőlem az ég… - egy szem könnycsepp gördült le a szeplős arcon a gondolatra, amit anyja elvesztése ébresztett benne- Itt maradtam teljesen egyedül. Nélküled nem vagyok elég erős…
Mellette a pap halk imába kezdett, de ő egyáltalán nem figyelt. Teljesen lekötötte a saját fájdalma, és a szívébe egyre inkább beljebb férkőző kétségbeesés.
- Itt nem maradhatok nélküled… Ha kiderülne mi vagyok…- a könnyek egyre sűrűbben áztatták arcát. Néhányan a tömegből összenéztek sokatmondó szánalommal a szemükben.
- Már így is suttognak a hátam mögött, te is nagyon jól tudod. Bármilyen is a világ körülöttünk itt nem tűrik meg a másokat!
Rosalienak jó oka volt tartania a jövőjétől Rubistum városában. Az angyali külső ugyanis többet rejtett, mint egy szép arc. Rosalie valóban angyal volt. Ugyan csak félvér, de ez pont elég indok lett volna a városka maradi lakónak, hogy börtönbe vessék, rosszabb esetben meg is kínozzák.
- El kell mennem. Az évek alatt csak anya segített, hogy titokban tartsam valódi énem. Nélküle biztos nem sikerülne hosszabb ideig. Bárcsak ismerném az apám nevét. Akkor legalább tudnám, merre induljak. De így?
A pap közben befejezte az imát. Két erős fiú elkezdte földel feltölteni a vermet. Néhányan közelebb léptek a lányhoz és őszinte részvétüket nyilvánították. Ő csak fásultan bólintott és elmotyogott egy-egy köszönömöt. A tekintetét nem tudta levenni az egyre telítődő sírgödörről. Ahogy az ásók ütemes mozdulataival tűnt el szem elől a koporsó, úgy vált véglegessé számára, hogy édesanyja nem élt többé és mostantól egyedül kell boldogulnia. Helyére került az utolsó földkupac is, és a két fiú is elindul vissza a városba. Ahogy utánuk nézett Rosalie nem tudta elképzelni róluk, hogy képesek lennének csak azért bántani valakit, mert más. Igazából a falu egyik lakójáról se tudta elképzelni. De édesanyja egész életében arra nevelte, hogy rejtse el a valódi kilétét ezek elől az emberek elől. És anyja szavát eszébe se jutott megkérdőjelezni.
- De ha itt maradhatnék? Annyival könnyebb lenne itt leélnem a hátralévő életem. Nem akarok elmenni innen- szavait a szélhez intézte. Nem volt értelme magában tartani, hisz itt senki nem halhatta. Körbehordozta tekintetét a tájon, és mikor megbizonyosodott róla, hogy senki nincs a közelben levetette álcáját. Hatalmas hófehér szárnyai úgy tűntek elő mintha csupán káprázatok lennének. Aztán fokozatosan testet öltött a sok száz toll, és Rosalie kiterjesztette az egyenként két és fél méter hosszúságú szárnyakat. Jóleső érzés futott végig rajta a gerincéből indulva egészen az utolsó toll végéig. Kezét finoman végigfuttatta a selyem puhaságú pihéken, megsimította az alkar hosszúságú evezőtollakat, majd teljesen kitárta őket és felkészült a felszállásra. Azonban hirtelen éles zaj hasított a levegőbe. A félvér lány automatikusan cselekedett. Összehúzta szárnyait és újra felélesztette az álcát. Amióta csak az eszét tudta képes volt a halandó ember elől elrejteni származásának eme igen ékes bizonyítékát.
Riadtan kapkodta zöld szempárját ide-oda keresve a zaj forrását. Egyértelműen a városfalon belülről érkezett. És csakhamar meg is ismétlődött. Rosalie nem is gondolkodott sokat, még utoljára vetett egy pillantást édesanyja sírjára, majd futva indult a város irányába.
Azon a napon a szabó egyik kisebb fia, Trip volt szolgálatban a kapunál. Arcára valami különös félelem ült ki. De a futástól kipirult arcú lány nem csak az arcáról tudta leolvasni a félelmet. Agyát szinte megrohamozta a suhanc fiú páni félelme. Olyan erős volt, hogy egy pillanatra muszáj volt megállnia.
- Trip mi folyik itt?- elkapta a fiú vállát, aki eddig idegesen járkált fel alá az őrhelye előtt.
- Én… Én véletlen… Nem akartam… Azt hittem ember… Ismerős is volt az arca! – a szürke szempárban könnyek kezdtek gyülekezni. Rosalie inkább elengedte a fiút és besietett a kapun. Körülötte hirtelen megnőtt a tömeg. Mindenki a főtérre igyekezett, így hát ő is arra vette az irányt.
A főtér persze nem volt valódi tér. A piacot tartották meg itt minden héten kétszer és ez volt a városka „központja”. Ha valaki egy jót akart pletykálkodni az csak kijött ide és már is értesülhetett Rubistum legfrissebb híreiről. A hétköznapokon teljesen üres terület most zsúfolásig volt emberekkel. Középen egy kisebb színpad állt, ahol néhanapján a pap tartott egy-egy szónoklatot. Az a pap, aki Rosalie édesanyjának a temetésén is beszélt, az a pap, akihez bármilyen ügyes-bajos dologgal lehetett fordulni. Az a pap most egy korbácsot fogott a kezében és újra és újra lesújtott egy karcsú alakra, aki előtte hevert a földön. A bőr csattanása a bőrönd adta ki azt a kellemetlen hangot ami Rosaliet is idevonzotta. Iszonyattal vegyes kíváncsiság mozdult meg benne, így még közelebb nyomakodott a színpad pallóihoz. És akkor valami olyat pillantott meg, amit soha nem tudott többet kiverni a fejéből.
A pap előtt heverő alaknak szárnyai voltak. Nem tollszárny, mint az övé, hanem valami különös hártyás anyag, ami a szivárvány ezer színében pompázott a napfényben. A szárny több helyen elszakadt, és a teremtmény hátát hosszú véres csíkok szabdalták keresztbe kasul.
- Egy tündér!- a lány a szája elé kapta kezeit döbbenetében. Vele egyszerre szólalt meg a pap is, miközben meglóbálta hosszú korbácsát, újbóli csapásra készülve:
- Lássátok emberek! Nézzétek, minő rút teremtmények rejtőznek odakint csak arra várva, hogy a mi és gyermekeink vérét vehessék! Nézzétek, hogyan sújt le rá az Istenek haragja az én kezem álltat!- és a korbács ismét lecsapott. A tündér fájdalmasan felsikoltott, mikor a korbács hosszan felszakította az egyik szárnyát. A pap folytatta szónoklatát, de Rosalie egy szót sem hallott belőle. Csak a fájdalomtól reszketve zokogó tündért látta maga előtt és csak a saját riadt gondolatait hallotta.
- El innen! El el!- ráadásul a tündér fájdalma és félelme is folyamatosan sugárzott át belé, erősebben, mint azt valaha is érezte az emberek közelében. Erőnek erejével elszakította pillantását a szenvedőről és a nézők arcát kezdte fürkészni. De ettől csak még nagyobb rémület lett úrra rajta. Mindenki arcán izgalom és élvezet ült, és az agyába is csak valami vad elégedettség érzése szűrődött át.
- El kell tűnnöm innen most azonnal!- ez volt az utolsó értelmes gondolata mielőtt úrrá lett rajta a teljes pánik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése