Rosalie Oak - #3 Egyedül

Rosalie órák óta megállás nélkül repült. A Nap lassan eltűnt a látóhatár alatt, az égbolt narancs és bíbor színekben tündökölt. Rosalie hatalmas, sűrű erdőség felett repült már egy ideje. A sűrű lombkorona áthatolhatatlan pajzsként védte a földet, Rosalie sehol nem talált leszállásra alkalmas helyet, pedig szárnyai már kezdték felmondani a szolgálatot. Nem voltak hozzászokva ilyen hosszú repüléshez, a lány általában örült, ha pár kört tudott repülni a falu körül, anélkül, hogy bárki megpillanthatta volna.

Ebben a percben a nap utolsó sugara is eltűnt a horizonton, és a tájra hirtelen jött sötétség borult. Bár már jócskán benne jártak a márciusban, a Nap éltető sugarai nélkül gyorsan metsző hideggé vált a levegő. Rosalie fázósan húzta össze magán köpenyét, miközben egyre kétségbeesettebben repült ide-oda, leszállásra alkalmas helyet keresve. Nasii isten a kegyeibe fogadhatta, ugyanis pár percnyire tőle, a lombkorona tengere végre megtört, és egy apró mező bukkant elő alóla.

Rosalie boldogan ereszkedett le a magasból. Ahogy lábai a talaj érintették minden ereje elhagyta. Fáradtan esett térdre, izmai remegtek a kimerültségtől. Átsuhant egy gondolat az agyán miszerint talán tüzet kellene gyújtania, ha nem akar halálra fagyni az éjjel, de egyrészt túl fáradt volt hozzá, másrészt időközben annyira besötétedett, hogy az orra hegyéig se látott. Még ha a Hold fenn is volt azon az éjjelen, valószínűleg egy sűrű felhőtakaró mögé rejtőzött.

Hirtelen megzörrent egy bokor a háta mögött. Rosalie ijedten kapta arra a tekintetét, de semmit nem látott.

- Valószínűleg csak egy madár! – próbálta nyugtatni magát inkább kevesebb, mint több sikerrel. – Lehet, hogy mégis csak meg kellene próbálkoznom azzal a tűzgyújtással. De mi van, ha a tűz fénye idevonz valami banditát?

Rosalie fejében össze-vissza cikáztak a gondolatok. Ez volt a legelső alkalom, hogy egyedül töltötte az éjszakát, ráadásul fedél sem volt a feje felett. Szörnyen elhagyatottnak és szerencsétlennek érezte magát. Végül azonban nem ő, hanem a kimerültség volt, aki eldöntötte a tűz kérdését, ugyanis a lány néhány perc múlva hosszú, zaklatott álomba merült.

Álmában ismét otthonában Rubistumban járt. Azonban képtelen volt elrejteni szárnyait, így a pap láncra verette. Mikor meg akarták korbácsolni, hirtelen már nem is a saját hófehér szárnyai omlottak a vállára, hanem a tündérlány hártyás szárnyai. Aztán kívülről látta az eseményeket. Újra átélte a vásártéren látottakat, agyát újra szét akarta feszíteni a tündérlány fájdalma.

Rosalie édesanyjáért sikoltva ébredt. Haja izzadságtól csatakosan tapadt a hátára és az arcára. Fejében ott tombolt a tündérlány fájdalma és ijedsége. Ez is az egyik angyali adománya volt. A körülötte tartózkodó élőlények érzelmei átsugároztak az ő fejébe. Egyszer áldás volt, máskor pedig átok. Anyukája mindig együttérzésnek nevezte a képességét.

Rosalie most azt kívánta bárcsak ne lenne benne egy csöpp angyalvér sem. Nem akart érezni semmit. Sem a szívét mardosó magányt, sem azt a fájdalmat, ami még mindig az agyában tombolt. Arcán jeges patakként csorogtak végig a könnyek, látása is egészen elhomályosodott. Órákat ült összegömbölyödve, miközben rázta a sírás.

Mint eddig mindig az idők kezdete óta, az éjszakát most is felváltotta a nappal. A hajnal rózsaszínre festette az égi vászon alját, a csillagtalan fekete égbolt világoskékre váltott, lassú felhők kúsztak rajta keresztül. Rosalie zokogása is lassacskán alábbhagyott. Légzése visszaállt normális tempójához, szeméből kitörölte az utolsó könnycseppeket. Felállt és leporolta magát. Szárnya borzasztó állapotban volt. Máskor csodálatos, hófehér tollait belepte a por és a sár. A hajnali fényben olyan volt mintha eleve nem is fehér, csak piszkos szürke színe lett volna. Néhány toll még ki is hullott az éjszaka során, valószínűleg miközben álmában hánykolódott.

- Össze kell kaparnom magam! – Rosalie kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, majd körbenézett. A tisztás ahol az estét töltötte valóban nem volt valami nagy. Pár lépéssel körbe lehetett járni az egészet. A fű is alacsonyan nőtt és beteges sárga színe volt. Azok a fák, amik közvetlen a rét mellett nőttek szintén nem tűntek valami egészségesnek. Alacsonyra nőttek, a kérgük pedig foltokban levált a törzsről.

- Azt hiszem jobb lesz minél előbb továbbállni innét.

Rosalie tervei még nem öltöttek teljesen szilárd formát, de tudta, hogy a szabad ég alatt nem élni túl sokáig. Minél előbb el akart jutni egy nagyvárosba. Néhanapján néhány kereskedő bejutott a város falain belülre. Tőlük halott egy nagy kereskedővárosról, Marmoreáról. Ott valószínűleg talál majd magának szállást meg minden mást, amire szüksége van. Azt azonban nem tudta elég lesz-e addig a magával hozott kevés élelme. Csakhamar rá kellett jönnie azonban arra, hogy nem is az élelemhiány az, ami leginkább aggasztja, hanem az, hogy még egy éjszakát egyedül kell töltenie.

- De ezzel majd ráérek éjszaka foglalkozni nem igaz? – miután megevett pár szem szárított gyümölcsöt összecsomagolta a holmiját és tovább indult. Az emlékeiben még egész tisztán élt a házuk falán lógó térkép. Úgy számolt, ha tovább megy nyugatra előbb utóbb egy nagy folyó partján lyukad majd ki. Aztán már csak követnie kell a folyót, hogy eljusson Marmoreába. Bár a terv igen nagyvonalú volt, és több részlet is homályos volt még, már legalább volt valami, amin el tudott indulni.

 - Lehet, hogy társakat kellene keresnem. Ha így folytatom csak egy őrölt fél angyal leszek, aki magában beszél! – Rosalie beletúrt vörös hajába, majd csuklyáját a fejére húzta és ellökte magát a földről. A Nap még messze járt a déltől, Rosaliet a háta mögül kísérte, meleg sugarai bíztatóan simították végig a lány vállait. Rosalie nézte, amint árnyéka élesen kirajzolódik a széles pusztán, ami felett átrepült. Embereket azonban nem látott semerre.

- Talán ha valami ösvény felet repülnék, akkor több esélyem lenne.

Bár Rosalie erre gondolt mégsem változtatta meg az irányt. Ugyan szeretett volna maga mellé valakit, aki elkíséri az útja során, aki segít neki döntéseket hozni, de bizalma annyira mélyen megrendült az emberekben, hogy képtelen volt nyitni feléjük.

Szárnyait még szélesebbre tárta és egyszerűen felfeküdt egy légáramlatra. Behunyta a szemét, és hagyta, hogy néhány percig a szél arra sodorja, amerre szeretné.